Nem gondoltam volna, hogy az idei év általam egyik legjobban várt akciófilmje, a The Villainess megfordul valaha is a hazai mozikban, de az élet – és a 2017-es Koreai Filmfesztivál – végül úgy hozta, hogy A bérgyilkosnő operatív területei közé immáron hazánk is beletartozik. Amit vártam: egy hiperstilizált, veszettül dinamikus, de a maga nyers brutalitásában mégis realitásközeli akciókat felvonultató vérzivatar, egy korrektül felépített drámai bosszútörténet deszkáin elbalettozva. Amit kaptam: egy hiperstilizált, veszettül dinamikus, de a maga nyers brutalitásában mégis realitásközeli akciókat felvonultató vérzivatar, egy korrektül felépített, drámai bosszútörténet deszkáin elbalettozva. Te most tényleg elolvastad az egészet még egyszer???4? Lol.
Ha nyitányról van szó, a koreaiak nem sokat teketóriáznak, hogy húzni vagy tolni, erejük teljes lendületével rúgják rád az ajtót, és aztán jön, aminek jönnie kell. Pontosan ezt tapasztalhatjuk a The Villainess nyitóképsorain is: elegáns bőrkesztyűbe bújtatott finom kis kezek biztosítanak ki egy csillogóan fekete pisztolyt, majd többször egymás után újratöltve elhelyezik annak beltartalmát különböző rosszarcú figurák fejébe és mellkasába. És mikor az már kilehelte magából az utolsó szem skulót is, jönnek a pengék, csövek, kezek és lábak, hirtelen az egész helyszín kreatívan felhasználható fegyverraktárrá alakul, ahol ölni lehet mindennel, ami mozdítható. A film első tíz perce egy olyan megtébolyult sebességen pörgetett, (látszólag) vágások nélküli gyilokszimfónia, mintha a film végső leszámolása zajlana éppen. Mindez first person nézetből, pontosan azt látva, amit a dühöngő gyilkosunk lát.
Miután az épület szobáinak és folyosóinak nagy részét beborította az artériákból minden irányba kiszabaduló vörös szín, azt hiszed, végre egy kis levegőhöz juthatsz, de aztán a bőrkesztyűs kezek benyitnak egy még nagyobb szobába, tele még több, még veszedelmesebb, még elszántabb gengszterrel. Persze az ő testük is csak olyan, mint az összes többi, lágy szövetek a törhető csontokon. Ugyanúgy hasadnak, ugyanúgy repednek, ugyanúgy véreznek. Ekkor az egyiknek sikerül elkapnia a gyilkost, és teljes erőből belevágnia az arcát egy tükörbe. Látod, ahogy a fickó kezei elkapják a kamerát, látod ahogy a tükör nagy sebességgel közelít, majd egy éles csattanással szilánkosra törik, és a gyilkos arca egy másodpercre felvillan a tükör szilánkjain. Ebben a pillanatban egy kreatív megoldással – mintegy átlépve a tükör síkján – a kamera kilép az eddigi belső nézetből, és a megváltozott perspektívában meglátod, hogy aki eddig megszámlálhatatlan arccsontot, bordát és artériát semmisített meg különösen nagy kegyetlenséggel, nem más, mint egy vérben úszó, tébolyult tekintetű lány. De már talpra is pattant, hogy aztán az egész még folytatódjon vagy két percen keresztül, amíg már nem marad senki, hogy lélegezzen. Hát, így indul az idei év egyik legjobb akciófilmje, a The Villainess.
A jelenet végén a nőt elfogja a rendőrség, onnan pedig rövid úton beszervezi őt a koreai hírszerző központ. Mivel gyerekkorától fogva bérgyilkosnak nevelte egy homályos hátterű szervezet, rövid kiképzés után felajánlják neki, hogy tíz év szolgálat után a kislányával együtt megválthatja a szabadságát, és normális életet élhet. Alvó ügynökként a legkülönbözőbb gyilkosságokban vesz részt, de egyik célpontja egyenesen a múltból lép elő, hogy összekuszálja a szálakat.
Itthon legutóbb az Atomic Blondeban láthattunk a The Villainess zúzdáihoz hasonlót, és habár Charlize Theron testközeli, kegyetlen közelharcai tisztább és követhetőbb – emiatt pedig az európai szemnek talán élvezhetőbb – élményt nyújtanak, A bérgyilkosnő POV nézetes akciói legalább annyira zsigeri hatást keltenek, mint platinaszőke kolleginájáé. Egy kis Lady Vengeance, jó adag Hardcore Henry és John Wick, nyakon öntve a minőségi koreai filmek profizmusával és letaglózó energiájával, a film az akció, a dráma és a romantikus filmek színes kaleidoszkópjában kavarog. A gyakori flashbackekkel tűzdelt narratíva mondjuk nem mindig tesz jót az élvezhetőségnek – emiatt érezhetjük úgy, hogy a rendező néha csak maszatol a történettel –, az indokolatlanul cukira festett romantikus vonal pedig kicsit idegenül hat a The Villainess vériszamos univerzumában, de ezen kesernyés pirulákat sajnos be kell nyelnünk a filmközepi akciómentes szünetekben. Kár érte.
Jung-hun Park operatőrnek kétségtelenül van szeme az akcióhoz. A néhol már szinte animéket idéző összecsapásai – legyen szó motorokon előadott kardpárbajról, vagy egy száguldó buszon lezajló irdatlan erejű leszámolásról –, a képei rettentő pontos arányérzékkel egyensúlyoznak a valóságos és a szürreális kényes határvonalán, de sosem fordulnak át rajzfilmes képtelenségbe.
A fejkamera néhol lekerül a főszereplőről és mintha egy szelfibot végére rögzítenék, az operatőr a leglehetetlenebb helyekről veszi a kreatívan vágott akciószekvenciákat, olyan szögből és mozgással, hogy ha nem vigyázunk, könnyen beleszédülünk. Mikor pedig a fordulatszám mérő lassan visszaesik, a nézőpont is észrevétlenül visszasiklik a klasszikus perspektívába. Ha szereted az akciófilmeket, A bérgyilkosnő mutat pár olyan fogást, amihez foghatót még nem láttál.
A The Villainess persze nem képes végig tartani a tempót. A közepén kicsit leül, romantikázik, drámázik, mi pedig arra gondolunk, mikor látunk megint valami olyat, mint a a film elején, de valójában ezt sem bánjuk igazán, mert a koreai filmekhez méltóan a színészek itt is hibátlanul játszanak. Aztán mikor már azt hiszed, a film kipréselte magából az utolsó csepp adrenalint is, a bérgyilkosnőnk félholtan bevágja magát egy kocsiba, és onnantól az utolsó tíz perc megint akkorát fut, hogy beéri a film eleji önmagát, és egy tébolyult nevetés közepette meg is előzi. Bármekkora akció-junkie vagy, A bérgyilkosnő jól meg fog dolgozni mire véget ér. 7/10
A The Villainesst a 10. Koreai Filmfesztiválon láttam, amit ezen a hétvégén még elcsíphetsz. A teljes műsort itt találod.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
