A Pixar stúdió 19. egészestés mozija egy szívmelengető óda a zene és a család varázslatos erejéről.
Sajnos egyre ritkábban merül fel premierfilmekkel kapcsolatban a kifejezés, hogy örökérvényű. Talán profánnak hangozhat, de a Coco esetében pontosan erről van szó. A Pixar újfent emlékeztet mindenkit, nem véletlen, hogy a világ egyik legmeghatározóbb animációs stúdiója és továbbra is független a Disneytől, kreatív szempontból. A film egy csodálatos utazásra hív minket, ami után elégedetten állunk fel a moziszékből, mert ez a film képes hozzátenni az emberhez, nagyszerű lelki feltöltődés.
Annak ellenére, hogy családja ősidők óta megveti a zenét, Miguel arról ábrándozik, hogy egyszer neves muzsikus lesz, akárcsak bálványa, Ernesto de la Cruz. Rejtélyes események láncolatát követően a fiú előtt megnyílik a holtak bámulatos és színkavalkádos világa, ahol bizonyítani tudja tehetségét. Varázslatos útja során összeakad a simlis Hectorral, s ketten együtt próbálják megfejteni a titkot, ami fényt derít Miguel családjának valódi történetére.
A film sok igen komoly kérdést tesz fel a nézőjének, merjünk-e szembemenni a családi tradíciókkal, elvárásokkal; meddig mehetünk el, mikor a sikerért küzdünk; vajon mindenki azt kapja-e az élettől, amit megérdemelne; választhatunk-e jól a családunk és az álmaink között. És komolyan boncolgatja az elmúlás témakörét is. A Coco úgy képes ezekben a kérdésekben releváns módon állást foglalni, hogy közben nem válik követhetetlenné, vagy túlzsúfolttá. Közben az animáció is szemkápráztató, pillanatok alatt magába szippantja a nézőt a csodálatos látványvilág. A Pixar stúdió továbbra sem ül a babérjain, évről évre hatalmas fejlődés látható az animációs technikáikban.
A címválasztás valóban nem a legszerencsésebb, de elég gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy nem Tony Montana legkedvesebb és leghűségesebb barátjának spin-offjáról van szó. A történet szervesen összekapcsolódik egy réges-régi mexikói tradícióval, a Día de Muertosszal, vagyis a halottak napjával. Ezen az ünnepen az elhunyt rokonok képét egy kis oltárra helyezik, és azt ajándékokkal pakolják tele. Így a rokonok visszatérhetnek, hogy minden évben egy napot a még élő szeretteikkel töltsenek. A halottak földjének ihletője egy létező város, Guanajuato, ami színes házairól híres. A másik hagyomány, ami a filmben fontos szerepet játszik, maga a mariachi. A zenei kifejezés a 18. századból ered és egyszerre vonatkozik a hangszerelésre, a műfajra, előadási stílusokra és metódusokra, éneklési- és táncstílusokra és magára az öltözékre. A mariachi 2011 óta az UNESCO Világörökségének része. A film sok híres mexikói művész előtt tiszteleg, mint például Frida Kahlo, vagy Jorge Negrete, de néhány pillanatra még Skrillex is feltűnik benne.
A stúdió elég komolyan vette a projektet, a rendezést ugyanis annak a Lee Unkrichnak a kezébe adták, aki első önálló rendezésével (Toy Story 3) rögtön Oscar-díjat nyert. A rá bízott feladatot ezúttal is szívügyének tekintette, aminek könnyen előfordulhat, hogy egy újabb Oscar lesz a következménye. A film láthatóan rendkívül személyes, a stáblista utáni jelenet helyett egy montázst kapunk az alkotók közelmúltban elhunyt szeretteinek képeiről.
A fülbemászó latin zenei hangzást Michael Giacchinonak köszönhetjük, akit talán senkinek sem kell bemutatnom, korunk egyik legnagyszerűbb komponistájáról van szó. A hangszerelés a hagyományos mariachi bandának megfelelően gitárra és trombitára épül.
Ennél szívhez szólóbb mesét keresve sem találhatnánk idén a mozikban, a Pixar még saját magát is felülmúlta. Ahogy azt már megszokhattuk, egyszerre szól az idősebb korosztályhoz és a fiatalokhoz is, hiszen a témái és kérdésfelvetései annak ellenére egyetemesek, hogy a mexikói kultúrkörben játszódik. Csak ajánlani tudom, az év egyik legkellemesebb mozis élménye, én megkönnyeztem. 9/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!
