Amikor 2011-ben Andy Weirnek több kiadó elutasítását követően online felületen fejezetenként kellett publikálnia első regényét, A marsit, aligha gondolhatta, hogy a megfilmesítési jogok rá két évvel már a Fox filmstúdiónál lesznek, hogy aztán Ridley Scott rendezésében hozzon több, mint 600 millió dollárt a stúdió kasszájába. Az egyébiránt szinte teljes egészében Magyarországon forgatott, s hazánkban Mentőexpedíció néven bemutatott film a kritikusokat is meggyőzte, az Akadémiától kapott 7 Oscar-jelölésének hála ezen téren a legsikerebb magyar vonatkozású filmként került be a filmtörténelembe. Így hát aligha meglepő, hogy Weir második regényének, az Artemis-nek már a bejelentésekor elkeltek a megfilmesítési jogok a potenciális siker reményében.

Amíg A marsi már a címében is jelzi, mennyire címszereplője köré központosul a történet, addig a nevét a Hold görög istennőjéről kapó Artemis nem egy konkrét karakter, hanem az első, s egyetlen emberlakta Hold-kolónia jóval makro-központúbb konfliktusait igyekszik sejtetni. A fülszöveg csalógató sorai csak rátesznek még egy lapáttal: a város szabotálása bőven jó premisszát nyújthat egy komplexebb kihíváshoz. Azonban Weir valójában csak sejtet, hiszen noha igencsak sziporkázik a szociológiai, gazdasági érvelései során, összességében látványosan próbálja háttérbe szorítani kolóniájának társadalmi berendezkedését, hogy űrkalandjával újabb - ezúttal egy hölgy - karakterének jellemét tanulmányozhassa a feszült helyzetekben.

Jasmine “Jazz” Bashara nemében ugyan valóban az újdonság erejével hat a szerző munkásságában, de a szorult helyzetekben nyújtott magatartása, szókészlete, tehát voltaképpen teljes viselkedésmintája alapján sokkal jobban hajazott egy tini srác nedves álmainak alanyára, mint egy valódi, húszas éveiben járó, szaúdi származású hölgyre. Ezt az elején a szerző is beismeri Jazz narrációjában, mondván nem sikerült túlzottan nőiesre az adott megnyilvánulása, de ezt követően nincs újabb reflexiója, az olvasónak bele kell törődnie, hogy karakán ifjú hölgy helyett a gyakorlatban egy csélcsap “fruskát” dobott a gép. De legalább a humora a helyén van, mert ha nem is Watney-szintjén űzi az ipart, azért néhány kellemes poénnal sikerül színesítenie kalandját.

Hasonlóképpen tudnám jellemezni a tudományos zsargon viszonyulását a történethez, ami a marsi robinzonádban ugyan indokoltabb volt, Weirnek így is sikerült megint x oldal természettudományos magyarázatot elolvastatnia velem úgy, hogy közben nem éreztem késztetést arra, hogy az egyébként a fizikai és a kémia okfejtésekre nem igazán fogékony fejemet a falba verjem. És azért ez is valami. Mint ahogyan az Artemis, mint regény is eleget tesz a felé irányuló elvárásoknak, már amennyiben sikerül elvonatkoztatnunk a kissé félrevezető címtől, egy űrkolónia részletes tablójának prekoncepciójától, s lelkiekben felkészülünk egy újabb EVA-ruhás kihívásokkal teli kalandra. Ha sikerült, akkor már nincs más dolgunk, mint előkapni a Gizmónkat és átutalni azt a pár slagot a legközelebbi könyvesboltban.

Andy Weir - Artemis
Fumax kiadó, 2017, 316 oldal.