Különleges nap a mai. Negyed évszázaddal ezelőtt pillanthatta meg az amerikai közönség először a világ legismertebb FBI ügynökeit, Fox Muldert és Dana Scullyt. A Fox csatorna sugárzásában 1993 szeptember 10-én, még az ikonikus nyitó szekvencia nélküli pilot epizóddal, a Sebhelyekkel, útnak indult a világ egyik legjobb sorozata. Huszonöt éves az X-akták.

Figyelmeztetés! Az alábbi írás hatásvadász elemeket, érzelgős túlkapásokat és csúnya érzelemkitöréseket tartalmaz, valamint nem mentes a bűnös nosztalgiától sem. Olvasása csak saját felelősségre ajánlott!

Duba Dániel: Az igaz, hogy már jó ideje nem foglalkoztat, miféle műsorokat szórnak a mostanára csak egy síkképernyős hirdetési felületté, a másod- és harmadvonalbeli esti sorozatok taposómalmává lett varázsdobozban, de persze ez nem volt mindig így. Hosszú évekkel ezelőtt kétségtelenül akadtak olyan TV műsor-élmények, amikre most is szívesen emlékszem. Mesék a kriptából, Végtelen határok, a Sliders. De még bőven ezek előtt, 1994 november 25-én olyan szavak villantak fel a hazai TV képernyőkön, amikre azóta is megsárgult aktákba csomagolt, azonosítatlan nyálkától iszamós, Morley cigarettafüsttel körüllengett emlékeket őrzök, és amikhez hasonlókat azóta se nagyon kaptam, se filmtől, se sorozattól. Így hangzottak: THE TRUTH IS OUT THERE.

A tizenegy évadot, két mozifilmet és egy spin-off sorozatot (Lone Gunman) megélt X-aktákat sokan a változatos “monster of the week” epizódjai miatt nézték, amikben a világ folklórpalettáját, a klasszikus szörnyfilmeket, legsúlyosabb fóbiáinkat és legfojtogatóbb paranoiáinkat felhasználva ijesztegettek minket hétről hétre, de nekem inkább az évadokon átívelő X-akták mitológia ragadta meg a képzeletem. Idegenek, árnyékkormányok, a cigarettás férfi, Mulder húgának eltűnése, a fekete olaj. Érdekes látni, hogy a legtöbb vonás, amiért az X-aktákat szeretni lehet, már a pilot epizódban, a Sebhelyekben feltűnik. Chris Carter, a széria megalkotója egyetlen rész alatt felrajzolta a sorozat erőviszonyait, hangulatát, szereplőinek hátterét és céljait. A szériára talán leginkább jellemző látványelem is – Mulder és Scully zseblámpáinak éles fénycsóvája a sötét térben – már itt, a kezdet kezdetén megjelenik, a két főszereplő közt lévő kémia pedig pilothoz képest szokatlanul erős (amit gyaníthatóan a jövőbeni nézők csalogatása kedvéért festettek a későbbi részekhez képest intenzívebbre). Amikor pedig Mulder egy hirtelen ötlettől vezérelve az epizód felénél kipattan a kocsijából, és egy hatalmas X-et rajzol az autóút aszfaltjára, az a széria egyik legX-aktásabb pillanatai közt van (hasonlóan, amint a későbbi epizódokban Mulder ugyanezt a jelet teszi az ablakára, ha üzenni akar névtelen segítőjének). A sorozat számomra a Fight the Future című első X-Files mozival érte el a csúcspontját, ami akár egy önálló, látványos sci-fiként is megállja a helyét. Lezárja, de egyben újra is nyitja az öt évad során szövögetett mitológiai szálat, valamint ebben a filmben hallható az egyik leggrandiózusabb verzió Mark Snow, a széria zeneszerzőjének semmivel sem összetéveszthető, ikonikus X-akták témájából.

David Duchovny hatalmas figura, nem csak Muldernek, de később Hank Moodynak is óriási karaktert adott, manapság meg leginkább koncertezik, valamint második zenei albumát promótolja, lentebb bele is hallgathatsz. Kétségtelen, hogy az X-akták ma már nem működne úgy, mint huszonöt évvel ezelőtt (lásd új évadok), de a rettegett Y2K tíz éves holdudvarában valami olyasmibe találtak bele a készítők, ami azóta is hatalmas nemzetközi rajongótábornak ad alapot az eszmecserére. Az évadok minősége ugyan elég hullámzó, mégis rendkívül ritka az olyan sorozat, ami ennyire képes lenne megragadni az emberek fantáziáját és félelmeit a korban, amelyben született. Innen pedig üdvözlöm a tesóimat, régi osztálytársakat és barátokat (szia Linda!), akikkel anno oly sok időt eltöltöttünk az előző esti X-akták rész élményeinek megvitatásával. Szotyit, valaki?

Lakat Barnabás: Azok számára, akik velem együtt gyakorlatilag ezen a sorozaton nőttek fel, valószínűleg hasonlóan meghatározó élmény volt, mint ami mondjuk a hatvanas évek amerikai fiataljai számára a klasszikus Homályzóna sorozat lehetett. Kétségkívül okozott nem kevés álmatlan éjszakát, ám ez a legkevésbé sem tántorított el minket attól, hogy hétről-hétre leüljünk a katódsugárcsövek villódzó fényei által kirajzolt titokzatos, rejtélyes, hátborzongató, néha  egyfajta fanyar humort is felvillantó bizarr esti mesék elé. Mondjuk emlékszem, hogy az  első epizódok egyikét, melyet a család idősebb és nálam jóval szerencsésebb tagjai a nappali megnyugtató biztonságot nyújtó, kényelmes foteljeiből néztek végig, én az emeletre vezető lépcsőnk utolsó két foka közül, a sötétben kuporogva néztem, pontosabban lestem. Jobban jártam volna mondjuk, ha némileg több asszertivitás szorul belém, és  lepofátlankodom a nagyok közé, annak ellenére, hogy már fellőtték a pizsit, mert akkor bár rosszalló megjegyzések közepette, de legalább nem relatíve egyedül kellett volna átélnem azt a rémületes főcímet, ugyanis nekem már az elég volt ahhoz, hogy ne legyen nyugodt az éjszakám. És azt kell, hogy mondjam, a mai napig kiráz tőle a hideg, pedig azóta láttam ezt-azt. 

Rövid idő elteltével aztán már én is a nagyok között ülve izgultam végig Murder és Scully ügynökök különös eseteit és rájöttem, hogy az X-akták nem csak baromi para, de rohadt érdekes is, érdeklődésemet, pedig új irányokba kezdte nyitogatni. A legszemléletesebb példa  erre talán az, amikor igen zsenge korom ellenére elkezdtem kutakodni és utána olvasni, hogy mi is az a Fidzsi szirén, amit a mai napig az egyik kedvencemként számon tartott, Humbug című vándorcirkuszos epizódban emlegetnek. Ennél az epizódnál döbbentem rá arra is, hogy ez a széria vicces is tud lenni. Előtte inkább csak a fogaim vacogtak tőle, ami nem csoda, az olyan daraboknak hála, mint a Leszáll az éj, ami maga az egy órába sűrített vérfagyasztó horror. Hőseink csapdába esnek egy hatalmas erdő közepén, egy rozoga viskóban, ahol valami fura, foszforeszkáló, több száz éves fákból kiszabadult gyilkos atkák elől bújtak el, amiknek egyetlen ellensége a fény. Az áramot termelő generátorból meg vészesen fogy a nafta. A két ügynök számára így nem maradt más, minthogy mihamarabbi napkeltéért fohászkodjon. Annyira hatásos, hogy most, hogy leírtam, kedvem is támadt újranézni. Sőt, azt hiszem, hogy 25. születésnapja alkalmából az egész sorozattal ezt fogom tenni.

Creativ3Form: TV3. Biztos sokan emlékeznek még erre a csatornára. Rengeteg klasszikus filmet és sorozatot sugároztak, és a csatorna egyik védjegye az volt, hogy mindezt nem túl jó minőségben. Nekem még is ez volt a kedvenc csatornám, és utólag belegondolva, az egyik legfontosabb is az életemben, ugyan is rengeteg klasszikust, ami mára már hatalmas kedvencem lett, itt láttam először. Úgy mint, az első Rémálom az Elm Utcában részt…az első Péntek 13-at…a Vissza a Jövőbe trilógiát…a Die Hard trilógiát (akkor még csak trilógiát)…a Függetlenség napját…és sorozatok közül pl. az X-Aktákat. Emlékszem, a suliban az osztálytársaim nézték már egy ideje, rendre ki is beszélték, amin én csak pislogtam, hogy vajon mi is lehet ez. Aztán egyik hétvégén, amikor a szülők egy házibuli után úgy döntöttek, hogy nem jönnek haza, csak másnap reggel, egyedül maradtam otthon, és mit csinál ilyenkor a gyerek? Hát persze, hogy hajnalig TV-t néz. Így esett meg velem, hogy a csatornák szörfölése közben a TV3-ra vitt az utam, ahol pont a főcím vette kezdetét. Nekem meg kikerekedett a szemem, leraktam a távirányítót és hátra dőlve belevágtam az epizódba. A gumiemberes rész volt, aminek a végén egy mozgólépcső mechanikája végez vele és emlékszem, eléggé ráparáztam. A sötét képi világ, a félelmetes zene, a gumiember világító szempárja…félelmetes volt. Jó pár napig úgy közlekedtem otthon, hogy azt skubiztam, nem e világít valahol az a bizonyos szempár.  

Innentől kezdve pedig nem volt megállás, lestem a műsorújságot az újabb epizódokért, és hatalmas kedvencem lett a Mulder/Scully páros. Pár évvel ezelőtt el is kezdtem újra a legelejéről a szériát és rá kellett jönnöm, hogy nem látszik rajta az idő, mert bizony még mindig piszok félelmetes és hatásos tud lenni. Sőt. Meglepni is megtudott, mert már teljesen el is felejtettem, hogy vannak benne teljesen abszurd, még a sorozat mércéjével mérve is a valóságtól túlzottan elrugaszkodott epizódok, amiken jókat tud röhögni az ember. Ugyan még nem fejeztem be teljesen az újrázást (Scully szinkronjának lecserélése megrekesztett picit), de sztem hamarosan folytatom, már csak azért is, mert a legutolsó, 11. évadot még mindig nem láttam. Bár ahogy olvastam, lehet ez nem is nagy tragédia. Az viszont igen, ha valakinek kimaradt ez a széria, mert bizony izgalmas, rejtélyes, félelmetes, jól fel van építve a központi történet, a szereplők és a kémia mesteri…szóval aki szereti az ilyesféle stílust, annak szerintem alapmű kell, hogy legyen. És ahogy fentebb írtam, nem fogott rajta az idő vasfoga, bizony a mai napig nagyon hatásos, a főcím zenéje pedig olyan szinten bemászik a bőröd alá, hogy ha akarnád se tudnád elfelejteni, és már ez az érzés minden egyes epizód előtt megadja a borzongáshoz szükséges alap hangulatot.