Kilenc éve érkeztek, és azóta uralmuk alá hajtották az egész bolygót. Két lehetőség közül választhattunk, együttműködünk, vagy kiírtanak minket. Új törvényeket hoztak, amik szerint élnünk kell, és dolgoznunk, hogy kitermeljük nekik a Földünk erőforrásait. És ha ez nem lenne elég, blokkolták a wifit. Na, ez volt az a pont, amit már nem tűrhettünk tovább, elvégre egy invázónak is van határa. Utcára emberek, foglaljuk vissza a Földet, éljen a felkelés, vesszenek az űrlények!
Az Elrabolt világ Rupert Wyatt, A Majmok Bolygója: Lázadás, rendezőjének új filmje, ahol a főbb szerepekben olyan színészek pazarolják a tehetségüket, mint John Goodman és Vera Farmiga. Alapfelállásban a film kicsit másképp közelít az inváziós sci-fi témaköréhez, mint mondjuk a Világok harca, és ez határozottan nem is baj. Habár a dramaturgiája recseg-ropog a saját következetlenségeinek súlya alatt, a film hangulata, na meg a látványvilág maga, teljesen rendben van. Attól függetlenül persze, hogy a film tulajdonképpen teljesen mellőzi a valamire való akciójeleneteket.
Na, de kérdem én, az idegeneknek, akiknek megvan a magasan fejlett technológiájuk a csillagközi űrutazáshoz, és ahhoz, hogy egész bolygókat hajtsanak az uralmuk alá, mégis mire kellenek a szánalmas kis fosszilis erőforrásaink? Múzeumokban mutogatni? Valahogy kétlem, hogy azzal fűtenének télen, vagy azt borítanák a csillaghajóba.
A filmmel kapcsolatos interjúkban a rendező nem felejti el hangoztatni, mennyire alaposan elmélyedt a XX. századi, megszállás súlytotta háborús övezetek tanulmányozásában, ugyanis állítólag ezekből merített, amikor feleségével együtt felrajzolta ennek a “minden apró részletében alaposan kigondolt”, poszt-inváziós sci-finek a hátterét. És lehet, hogy valóban így is történt, de attól még az Elrabolt világ mégis inkább a szokásos hollywoodi ellenállós-háborús filmek kliséit puffogtatja egymás után, minden különösebb eredeti ötlet nélkül, komoly sci-fihez képest meglepő naivitással. Kicsit arra emlékeztet ez az egész, mintha egy fősulis vizsgafilmet beprotezsáltak volna egy menő producernél, aki miután kihúzta az orrát az előtte tornyosuló azonosítatlan fehér porkupacból, vállát megvonva rábólintott a projektre. De aztán másnap meggondolta magát, viszont már csak a pénz egy részét tudta visszavonni, így meg a készítők kénytelenek voltak kihúzni a forgatókönyvből az inváziós részt, meg a látványos akciójeleneteket.
Az Elrabolt világ tulajdonképpen egy olyan unalomig ismert partizán akciót mutat be a nézőknek, amire egy valamire való háborús film a játékideje csupán egy szeletét áldozza rá, a különbség mindössze annyi, hogy a kollaboránsok és disszidensek csatározásai felett nem masírozó nácik, hanem csápos űrlények mesterkednek. És mivel Ruper Wyatt filmje sem háborús filmként, sem inváziós sci-fiként nem képes újat vagy izgalmasat mutatni, nehezen tudom elképzelni, hogy az újszülötteken kívül bárkit is igazán izgalomba hozna.
Az első fél órában a történések, helyek, arcok látszólag random módon, megkavarva váltják egymást, mint egy lázas álomban. Belekerülünk az események sűrűjébe, a szereplők beszélnek (de miről?), és cselekszenek (de mit, és miért?), és eközben a film elfelejti bemutatni a megszállókat, az egyetlen olyan dolgot, ami miatt a film érdekes tudott volna lenni. Aztán ahogy megismerjük az egyik szereplőt, jön egy másik, majd percek múlva a harmadik, negyedik, és még a film legvégén sem tudjuk eldönteni, ki volt itt a főszereplő – ami nyilván a koncepció része volt, de véleményem szerint egy hibás koncepcióé. Ugyanis ahogy a fókusz ugrál egyik szereplőről a másikra, azáltal kicsit se tesz érdekeltté minket abban, hogy igazán szorítsunk az ellenállásnak. Képzeljük el a Függetlenség napját Will Smith és Jeff Goldblum nélkül, ahol csak az elnök (“Atomot nekik! Atomot a rohadékoknak!”), a szórakozott fater (“Nem kell más, csak szerelem! John Lennon. Okos ember volt, de orvul lelőtték. Ronda egy eset.”), meg a hazafias, veterán ex-pilóta (“Hello fiúk, itt vagyoook!”) szerepel, egy rakat másik mellékszereplővel együtt, és ezzel meg is érkezünk az Elrabolt világhoz.
Így elbánni egy eredeti ötleten alapuló sci-fivel, komolyan fáj a szívem érte. Magam is megdöbbentem, ez nálam mennyire nem talált most be, de talán egy esetleges következő rész fókuszáltabb lesz. Ruper Wyatt-en nem fog múlni, ő ugyanis trilógiával tervez. A helyzet viszont az, hogy itt két dolog van, amit elrabolhatnak tőlünk, az időnk és a mozijegyre szánt pénzünk, és utólag visszagondolva, én egyiket se adnám oda szívesen, mert az Elrabolt világ nem jó film. Minimal spoiler: Képzeletben azért odatettem egy plusz jelenetet a csattanónak szánt zárókép után (ami egyébként akkorát csattan, mint mikor egy csutkára rakott tíz tonnás kamion padlógáznál frontálisan ütközik egy káposztalepkével), ahogy az idegenek válaszlépésként beiizítják végre a sugárvető halálágyút, és fél tized másodperc múlva az emberiség nem lesz más, csak egy pohár cseppfolyós protein shake. THE END 4/10
...
De ha már Goodman... Bezzeg a jó öreg Walter megmutatta volna már az elején, melyik bolygóval nem érdemes baszakodni:
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
