A Yesterday előzetesének megtekintését követően simán éltem volna tovább az életem anélkül, hogy a jövőben bármikor is eszembe jutott volna ez a film, ha nem írták volna ki a trailer közepén, hogy "From the academy award winning director of Slumdog Millionaire". Mégpedig a Gettómilliomost Danny Boyle rendezte, ergo ha a trailer nem hazudik, akkor ezt is. Danny Boyle pedig egy olyan figura, akinek filmjeiben ritkán lehet csalódni, és ha mégis, akkor csakis kellemesen.
Köztudott, hogy az előzetesek néha becsapósak, és könnyen előfordulhat, hogy egy émelyítően mainstream-re vágott trailer mögött egy meglepően mély és izgalmas alkotás akarja megmutatni magát egy szélesebb közönségnek. Pontosan ezt ismételgettem magamban a moziban, a székemet keresve. Nem tudtam, mit várhatok, de bíztam a legjobbakban. Aztán a kedves szerkesztő kollégám, theivan – aki mostanában a YouTube csatornánk építgetésén munkálkodik –, a reklámok alatt felvilágosított arról, hogy ha esetleg nem tudnám, a forgatókönyvet egy bizonyos Richard Curtis írta. Richard Curtis? - fordultam hozzá. Igen, Richard Curtis, nem ismerős? Négy esküvő és egy temetés, Sztárom a párom, két Bridget Jones naplója, uncsi Igazából szerelem, méguncsibb Időről időre, kibaszott Mammai Mia… Richard Curtis! Belém nyilallt, hogy talán hibát követtem el, de a terem épp elsötétült, az ajtót egy súlyos kattanással ránk zárta a mozi személyzete, én pedig tudtam, már késő bármit is tenni.
A film főszereplője egy sikerek nélküli, közepesen tehetséges, álmait épp feladni készülő zenész, aki helyi lebujok és olcsó fesztiválok maroknyi közönségét szórakoztatja másodállásban. Egy ilyen hakniról tart épp hazafelé, amikor egy az egész bolygón végigsöprő áramszünet következményeként balesetet szenved. Másnap egy olyan világban ébred, ahol nincs Coca Cola, senki sem írta meg Harry Pottert, és ahol az Abbey Road csak egy átlagos út Westminsterben, más szóval nem létezik a legendás brit rock zenekar, a The Beatles. Amikor erre rájön, megszületik a tökéletes mesterterv a fejében. Mi lenne, ha a zenei pályafutásának gyors fellendítése érdekében a The Beatles legnagyobb számait a sajátjaiként adná elő?
Az alapötlet szerencsénkre humoros és valamelyest elgondolkodtató is egyszerre, mégis a film középpontjában a főszereplő és gyerekkori barátnője közti soha be nem teljesülő plátói szerelem áll. Humoros, mert habár a Yesterday nem használja ki az összes lehetséges geget, ami rejlene benne, sokszor egész ügyesen él a lehetőséggel. Azt a kérdést is izgalmas boncolgatni, hogy egy több, mint fél évszázaddal ezelőtt megírt szám lehet-e ma is sikeres, szólhat-e ma is az emberekhez úgy, mint egy teljesen más világban, ötven évvel ezelőtt. Miben lenne más az életünk, ha olyan jelentőségteljes, pop-kultúrát gyökeresen befolyásoló művek, mint a Let it be, a Hey Jude, vagy akár a Harry Potter könyvek, nem születnek meg. Sajnos azonban pont ezek azok a kérdések, amivel a film egyáltalán nem foglalkozik. Richard Curtis nem hazudtolja meg magát, elvégre az Időről időre sem elgondolkodtató időutazós filmként vonult be a mozitörténelembe, hanem csak egy újabb angol romantikus filmként, amit se nem szeretek, se nem utálok. Yesterday, se nem szeretlek, se nem utállak.
Danny Boyle érezhetően takarék lángon, csak megélhetési rendezést folytat. Habár a kamera néha Boylosan döntve van, a filmen se vizuálisan, se stilisztikailag nem igazán észrevehető a keze nyoma. Oké, tehát nem egy markáns darab a Yesterday, de egy dögös kis zenés film még lehet. De persze nem az, mert ahhoz meg az kéne, hogy a zenei betétek hossza meghaladja a tizenkét másodpercet alkalmanként, de nincs egyetlen darab jól megkoreografált, látványos zenés jelenet az egész filmben, vagyis a The Beatles örökérvényű számainak újrakomponálására csupán egy fél perces montázst szánnak, az előadásukra még annyit sem.
Az persze igaz, hogy éppenséggel nem szórakoztam rosszul a Yesterday alatti laza két órában, de a listára, amit anno a Trainspotting második részének premierje előtt írtam Danny Boyle legjobb filmjeiről, aligha férne fel. Egészen egyszerűen azért, mert ez inkább egy újabb Richard Curtis film, mintsem az új Danny Boyle film. Vidámság, évődős romantika, nem túl eredetien, nem túl játékosan, vagyis ezúttal a filmtől pont azt kaptam két órában, mint az előzetestől másfél percben.
A fájdalommentes romantikázásra vágyakozók azért futhatnak vele egy kört, mert randifilmnek, vagy egy laza feel-good movie-nak tulajdonképpen nem rossz a Yesterday, csak hát adódik a kérdés: ha a moziból hazafelé beütne egy globális áramszünet, ami után az emberiség elfelejtené az egész filmet, ahogy van, vajon hiányozna bárkinek is? 6/10
Aki itt a vége után a fenti pontszámot méltatlanul kevésnek érzi, semmiképp ne hagyja ki theivan kolléga videós másodkritikáját a filmről:
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
