A képregényfilmek legismertebb főellensége önálló filmet kapott, amely szerencsére nem része egyetlen univerzumnak, nem készül folytatása és nem kell megfelelnie a PG-13 kategória elvárásainak sem.
Joker karaktere már rögtön a Batman első, 1940-es számában megjelent, jelentősége és szerepének megközelítése pedig állandóan változott. Az igazi popkultúrális áttörést, mikor már a képregényekért kevésbé rajongók is sorban álltak, hogy a karaktert újra vásznon láthassák, kétségkívül Heath Ledger alakítása jelentette. Nolan 2008-as opusza új magasságokba emelte Batman legikonikusabb ellenlábasának karakterét, és egyben a filmes főgonoszokkal szemben támasztott elvárásainkat.
Todd Phillipsnek annyival könnyebb dolga volt, hogy egyedül Jokerre koncentrálhatott, nem kellett holmi makacs, karót nyelt és unalmas denevérruhás igazságosztóval pepecselnie. És ez Joaquin Pheonixnek is sokkal több játékidőt, sokkal nagyobb szabadságot és megnyilvánulási felületet jelentett. Ő pedig élt is a lehetőséggel, nemcsak, hogy teljesítette a vele szemben támasztott közel irreális elvárásokat, hanem a lécet sikerült még magasabbra is tennie. Ez nem azt jelenti, hogy az ő Jokere jobb lenne, mint A sötét lovagé, csupán azt, hogy jóval kidolgozottabb, árnyaltabb és emberközelibb. Ahogyan Jack Nicholson ’89-es alakításának másban volt az ereje, mint Heath Ledger parafrázisának, úgy Joaquin Phoenix Jokere is egy teljesen más szemszögből közelíti meg a bűn bohóchercegét.
Sajnos a filmet azonban nem tudja egyedül a hátán elvinni korunk egyik legnagyobb színészének lehengerlő alakítása, Todd Phillips feldolgozása tökéletes példája a mondásnak, miszerint cipész maradjon a kaptafánál. A film cselekménye ugyanis alig tartalmaz eredeti megoldást, váratlan fordulatot, leginkább csak a nagy öregek, elsősorban Scorsese régi filmjeit próbálja meg imitálni. A bevált műfaji filmes sablonok minden különösebb indok nélkül kerülnek be a történetbe. Végig érezhető, hogy a rendező mire próbál rájátszani, milyen érzéseket szeretne kelteni a nézőben, és ez sok szempontból bravúrosan sikerül is, de pont ott, ahol a leginkább győzedelmeskednie kellene, a csatát elbukja.
A dolog nehézsége abban rejlik, hogy szinte lehetetlen olyan azonosulható, mégis félreérthetetlenül gonosz karaktert létrehozni, akinek tettei mozgatórugói érthető és racionális motivációk. Joker őrült, látszólag nincsen semmi ésszerű a kegyetlenkedése mögött, de valahogyan idáig is el kellett jutnia, a pszichotikus zavar sem terem minden bokorban. A legtöbb film ez letudja annyival, hogy engedjük el, ez csak egy film, ne kérjük számon a valósággal ápolt zavaros kapcsolatát az adott karakternek. A nagy trúváj viszont pont az lenne, hogyan lehet valósághűen vászonra vinni egy elme teljes megbomlását. És ennek bemutatására vállalkozik a 2019-es év vitán felül egyik legérdekesebb hollywoodi filmje.
A film végi katarzis még akkor is átélhető, ha nem tudunk együtt érezni a címszereplővel. A hosszú és alapos építkezés után a film csúcspontja valódi megváltásjelenet, az a glóriás megdicsőülős fajta, azonban minden különösebb érzelmi kötődés nélkül a néző számára ez csupán cirkuszi mutatvány. Ügyes, szép, mintaszerű, de hiányzik belőle az, amitől egy film beeszi magát a bőrünk alá, és nem tudunk tőle szabadulni.
A Joker egy nyomasztó utazás Gotham pszichotikus Chaplinjének koponyája körül. Hangulatában egészen egyedi, történetében elkeserítően középszerű, Joaquin Phoenix alakítása viszont az egésznek egy olyan fojtogató, nyomasztó és rendkívül nyugtalanító felhangot ad, hogy minden hibája ellenére is csak ajánlani tudom, nem mindennapi élmény ilyen filmet moziban látni. 8/10
Not the Joker we deserve, but the one we need.
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
