– Védelmezők? És kitől védjük meg őket?
– Önmaguktól…
Alan Moore Watchmenje a képregénytörténet egyik, ha nem a legmeghatározóbb darabja, a USA-ban (is) oly népszerű szuperhősös műfaj demitizáló kritikája, ami annak idején Frank Miller A Sötét Lovag visszatér címet viselő opus-ával egyetemben alapjaiban terelte új utakra a képregénypiac legnépszerűbb zsánerét. Az Őrzők története ékes példája annak, hogy milyen az, amikor az alkotók tisztában vannak egy művészeti ágban rejlő potenciállal és ennek tükrében eljárva valósítják meg elképzeléseiket. Moore prózáján az irodalmárok is nehezen találhatnak fogást, Gibbons illusztrációi is mind a mai napig hivatkozási alapként szolgálnak, míg Higgins színezése a retinát nem kímélve égeti bele olvasójának szemébe az előbbi két művész vízióját. Akkor mégis hogyan lehetne egy ilyen művet adaptálni anélkül, hogy ne csorbuljon annak művészeti értéke? Sehogy. Próbálkozók azért akadnak.
Az első Zack Snyder volt, a 2009-es filmjébe nagyjából 420 oldalnyi tömény eseményt próbált bezsúfolni, több, kevesebb sikerrel, minek okán az eredeti mozis vágás 162 perces verzióját később követte a bővített rendezői változat a maga 186 percével, majd az “ultimate cut” a legkevésbé sem húgyhólyag-barát 215 percnyi játékidejével. Talán a művet nem ismerők számára már ez alapján is világossá válhat, hogy a Watchment nem lehet egyetlen filmben elmesélni. Igazán jól nem. Az idén induló sorozat gordiuszi csomóként kezelve a problémát nem is vágott bele az eredeti újragondolásába, helyette a maga módján vezette tovább a képregény (és nem a film!) eseményeit, mintegy reflektálva korunk társadalmi kérdéseire.
Az aktuálpolitikai felhang bevonása nem új keletű dolog, Moore nem titkoltan bírálta művével az Őrzőkbe vetett bigott hit értelmetlenségét, annak intézményét, miszerint a jelölt vezetők sem állnak az átlagnál magasabb morális szinten, saját hibáikon legfeljebb csak látszólag kerekednek felül. Tekintettel arra, hogy napjaink politikai életében is meghatározó a populista motívum, továbbá az, hogy a választópolgárok nem elhanyagolható része mintegy messiásként tekint egyik-másik párt vezetőjére, így meglátásom szerint az 1986-ban még az atomhatalmak közötti viszályra is alapozott mű legfőbb gondolatisága könnyen átültethető lett volna. Azonban a Damon Lindelof (Lost, Prometheus) által vezetett alkotói csapat az első epizód alapján egyáltalán nem erre a motívumra húzta fel sorozat, hanem a rasszizmus elleni harcra.
A Watchmen-sorozat már nyitó képsoraival megalapozza ezt, az 1921-es tulsai zavargások kellős közepébe dobja nézőjét, majd közel 100 évet ugrik a narratíva, hogy napjainkban folytatódjon. A köztes eseményekkel kapcsolatban egyelőre csak annyi bizonyos, hogy a képregény alternatív történelmi idővonalát követjük, s ahhoz képest járunk közel 30 évvel később. A képregény vége és a sorozat jelene közötti időszakot viszont szinte teljes homály fedi. Az eddig mutatottak alapján Veidt életben van, Doctor Manhattan továbbra is a Marson tölti napjait önkéntes száműzetésben, míg Rorschach naplója a Hetedik Lovasezred névre hallgató szélsőséges mozgalom kiáltványává vált. Utóbbi messze a legmarkánsabb történeti szál eddig, noha őszintén szólva nem igazán látom, hogyan jön össze a kettő, elvégre az Őrzők közül messze a Komédiás volt a legelőítéletesebb figura, Walter Kovacs jegyzetei mindössze általános rendszerkritikát fogalmaztak meg. Persze mondhatjuk, hogy rossz kezekben már ez is veszélyes lehet.
Moore egyébiránt csak érintőlegesen foglalkozott a rasszizmussal képregényében, az alapfelállásban nem is volt afroamerikai karakter, ami talán meg is válaszolja előbbi miértjét, az ő célja a köznép által piedesztálra emelt bálványok módszeres ledöntése volt. Nos, a sorozatban már nincs, akit el lehetne mozdítani helyéről, pusztán emlékmorzsáik vagy eszméik maradtak fenn. Talán ezen felállás sarkallta Lindelofékat arra, hogy saját verziójukban a korunk faji előítéletességére helyezzék a konfliktus hangsúlyát és mindezt a maszkos radikálisok rendőrökkel szembeni küzdelmén keresztül szemléltessék. A tónusváltás értelemszerűen egészen más eredményre vezet, a képregény szuperhősös tematikája (eddig) csak apró utalásokban merült ki, az események központi szereplői ugyan valóban hordanak maszkot, de azt csupán kényszerből.
Így nem is egyszerű értékítéletet mondani az első epizódról, mert egyszerűen más, mint a képregény. Nem feltétlenül rossz, az például látszik, hogy az effektek és színészek terén is nagyon magas szintet képvisel, viszont az alapvetése egyelőre nem indokolja azt, hogy eseményei a Watchmen univerzumában játszódjanak. Már csak azért sem, mert a több ezer szuperhősös történet között akad bőven, amelyiknél a rasszizmus sarkalatos pont, így a Moore-képregény népszerűségének farvizén evezni olcsó marketinghúzásként hat. Aztán simán elképzelhető, hogy az évad végére indokolttá válik a döntés, de jelen állás szerint a Watchmen-sorozat nem tud semmi újdonsággal szolgálni, rasszizmus elleni üzenete ugyan releváns, viszont a mozgókép művészetében könnyen találni olyan művet, amely ennél sokkal emblematikusabb módon prezentálta azt. És ez valahol sértő egy olyan címre nézve, aminek eredetije korszakalkotó volt. 7/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren, valamint iratkozz fel a YouTube-csatornánkra is!
