Minden korszaknak megvannak a maga hősei, olyanok, akik saját testi épségükkel sem törődve, olykor az életük árán harcolnak a demokráciáért, országuk szabadságáért, társaikért. Az amerikaiak pedig előszeretettel mutatják meg hőseiket, nem csak a tetteik nagyszerűsége miatt, hanem azért is, mert a legtöbbször roppant látványos filmet és izgalmas történetet lehet kerekíteni.
1941. december 7.-én reggel 7 óra 55 perckor 183 japán repülőgép kezdte meg az Egyesült Államokhoz tartozó Hawaii szigetek legnagyobb városának, Pearl Harbornak, az amerikai Csendes-óceáni Flotta anyakikötőjének bombázását. A hadüzenet nélküli, váratlan támadásban 2403 amerikai katona és civil halt meg, és az USA hét fontos hadihajóját veszítette el. Japán ezzel pedig felkeltette az alvó szörnyet, hiszen másnap az Amerikai Egyesült Államok belépett a II. világháborúba a szövetségesek oldalán.
A Csendes-óceánon ellenfél nélkül Japán néhány hónap alatt óriási területeket foglalt el, az amerikaiak csak 1942 májusában tudták először feltartóztatni őket az Ausztráliához közeli korall-tengeri csatában. Ez volt a hadtörténet első olyan ütközete, amelyet csak anyahajók és repülőgépeik vívtak, a szemben álló hajók nem csak nem tüzeltek egymásra, de nem is látták egymást.
1942 áprilisában néhány, amerikai anyahajókról felszállt amerikai gép bombatámadást hajtott végre Tokió ellen, ezzel pedig reményt adott az amerikai csapatoknak arra, hogy Japán sebezhető és megverhető. A japán főparancsnok, Jamamoto Oszoroku admirális viszont éppen ezután a támadás után döntött úgy, hogy elérkezett az idő a maradék amerikai flotta megsemmisítésére, egyben a stratégiai fontosságú, Hawaii közvetlen megtámadását lehetővé tevő Midway-szigetek elfoglalására. Abban az esetben, ha terve megvalósul, ellenállás nélkül haladhattak volna végig a japán haderők az USA nyugati partján.
A terv szerint a japán erők egy része Alaszka térségében hajt végre elterelő hadműveletet. A rejtőzködő, három csoportra osztott főerők ezalatt a Midway-szigeteket támadja le, majd végzetes csapást mérnek a támadás hírére megjelenő amerikai repülőgép-hordozókra. A japánok azonban elkövettek egy nagyon nagy hibát: a meglepetés érdekében ezek a csoportok nem kommunikáltak egymással, és túl távol is voltak egymástól. Ezenkívül Jamamoto nagyon is biztos volt a sikerében, méghozzá annyira, hogy alábecsülte ellenfele erejét: csupán csak 2 amerikai anyahajóval számolt, nem tudhatta, hogy a korall-tengeri csatában megsérült hipersebesen kijavított Yorktown is részt tud venni a csatában. Az amerikaiaknak így is minimális esélyt adtak volna a fogadóirodák: 4 japán anyahajó, 7 csatahajó, 150 cirkáló és 248 repülőgép sorakozott fel az ellenfelük oldalán. Nekik ezzel szemben csupán 3 (ebből 1 nem teljes értékű) amerikai anyahajó, 50 egyéb hajó és 233 repülőjük volt.
Az ütközet június 4-én hajnalban 108 japán repülőgép támadásával kezdődött a Midway-szigeteki amerikai légibázis ellen. A nap végére a japánok mind a négy anyahajójukat, 1 csatahajót, 228 repülőgépet és 3057 embert, az amerikaiak 1 anyahajót, 1 rombolót, 98 repülőgépet és 307 embert vesztettek. A hihetetlen amerikai győzelem fordulópontot jelentett a világháború csendes-óceáni hadszínterén, innentől kezdve az amerikaiak vették át a kezdeményezést, a japánok nem tudták kiheverni a képzett, harcedzett embereik, hajóik és repülőgépeik elvesztését.
Tehát ennek a sok szempontból nagyon jelentős ütközetnek a bemutatására vállalkozott Roland Emmerich, igencsak felemás sikerrel. 1942-ben már készült egy színes dokumentumfilm, illetve 1976-ban egy történelmi háborús film olyan sztárok szereplésével, mint Charlton Heston, Henry Fonda, James Coburn, Tom Selleck. A mostani feldolgozásban Patrick Wilson, Woody Harrelson, Luke Evans, Dennis Quaid, Aaron Eckhart, Nick Jonas, Darren Criss veszi fel a harcot a japán haderővel.
A filmet nézve igencsak kétes érzésünk lehet. Egyrészt a történet helyenként izgalmas, több szereplő szemszögéből is látjuk a csatához vezető út eseményeit (pl. a hírszerzőkéből; illetve a szinte lehetetlen feladat végrehajtására, a japánok megállítására kinevezett amerikai flotta főparancsnoka Chestre Nimitzéből). Másrészt viszont a Pearl Harbortól Midwayig vezető eseményeket éppen csak felvázolja, néhol csak megemlíti, így vagy amerikainak kell lennünk, hogy ismerjük a II. világháború ezen szegmensét, vagy erősen érdeklődnünk kell a történelem ezen időszaka iránt. Másrészt viszont csak figyelemelterelésnek fog tűnni, hiszen annyi képkockát nem szántak rájuk, hogy rendesen megismerjük az eseményeket, így inkább olyan érzésünk lehet, mintha csak játékperceket akarták volna kitolni velük.
A már említett több szereplő szemszögéből látható események nem mindenki tetszését fogják elnyerni, nem igazán van egy olyan, akiért végig izgulhatunk, valószínűleg az Ed Skrein alakította Richard Halsey „Dick” Best figuráját szánták a készítők főszereplőnek, hiszen a legtöbb játékidőt ő kapja és ő is lett a legjobban megírva. Mivel a karakterek és a helyszínek között sokszor hirtelen van a váltás, nagyon kell figyelni, hogy most éppen ki mellett és hol is kötöttünk ki.
A közel fél éves időszakot felölelő történet és a csúcspontnak szánt Midway-szigeteki csata gyorsan lejátszódik, alig van egy szusszanásnyi pihenőidő. A mozivászonra került hősök mindegyike tökös legény, olyanok, akiknek az elhivatottsága, hazaszeretete, szakmai tudása mind kellett ahhoz, hogy az amerikaiak felvehessék a harcot a hasonszőrű japán katonákkal és hadi események stratégáival.
A látványra (vagy annak hiányára) is ki kell térnem. A 21. században elvárható lenne, hogy már olyan technikai bravúrokat lássunk a filmvásznon, amiknél a film nézésekor nem lóg ki a lóláb. Hiszen a CGI technológiát már számos alkalommal sikeresen alkalmazták, sőt, James Cameron egy egész világot és a na'vi népet hozta létre a semmiből. Emmerich mozija azonban sajnos nagyon messze van a bravúrostól a technikai megvalósítás terén, viszont rengeteg mű dolgot, látványt, hátteret felvonultat.
A játékidő sem lett jól belőve, a polip karjaihoz hasonlóan számos irányba szétterülő film igen csak embert próbáló lett, egy szorosabbra vágott sokkal néző barátabb lett volna. Mivel csak vázlatosan mutatja be a köztes időszakot, ezért jobb lett volna, ha kezdéskor egy rövidebb szöveges összefoglalót kapunk (igen, a Star Warshoz hasonló megoldás itt is remekül működött volna), melynek segítségével azonnal képbe került volna a néző. De így ugye meg kellett volna válni Pearl Harbor roppant látványos megtámadásától. Bár az azonos című 2001-es Michael Bay film ugye már lehúzott erről az amerikai tragédiáról egy jó kis bőrt, így ismétlésre nem igazán volt szükség, főleg úgy, hogy sosem gondoltuk volna, hogy inkább azt az alkotást választanánk valaha is, ha egy ilyen döntést kéne meghoznunk.
Aki esetleg eljutott már idáig soraim olvasása közben, azt valószínűleg már csak az a kérdés foglalkoztatja, hogy a címben szereplő Star Warshoz vajon mégis mi köze van ennek a filmnek, annak megnyugtatására, mindjárt kiderült. Az elkeseredett harcot vívó amerikai repülők olyan kilátástalan harcot vívnak az ellenséges haderővel, mint a Star Warsban Luke és társai. És hiába ők az esélytelenebbek, mégis ők pusztítják el az ellenfelüket, és nem az őket.
És a végére még egy jó tanács: a szinkron néhány esettől eltekintve nagyon nem sikerült (és az sem segít, hogy a szereplők eléggé hasonlítanak egymásra), ezért aki teheti, inkább feliratosan nézze meg. Az eredeti hang remélhetőleg kicsit élvezhetőbbé teszi a filmet.
Ha esetleg háborús filmet akarunk nézni, sokkal jobban kivitelezett darabokat találunk a felhozatalban, nem is kell túl messzire mennünk, elég mondjuk a 2017-es Dunkirkig vagy az egy évvel idősebb A fegyvertelen katonáig, de ha szerencsénk van, akkor még találhatunk olyan mozit, ahol a felújított és újra mozivászonra került Apokalipszis mostot is megnézhetjük. A Midway-i eseményeket és hősöket (mindkét oldalon) bemutató film ugyan sajnos filmélményileg kevésbé emlékezetes, a szándék viszont mindenesetre díjazandó. 6/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
