Itt egy önálló film, ami nem része egyik filmes univerzumnak sem, nem folytatás, nem előzmény, nem spinoff, nem animációs gyerekfilm és nem valami huszadrangú horror. Sőt, nagy kegyesen a mozik is hajlandóak befűzni a vetítőikbe, és nem engedik át a lehetőséget csak úgy a Netflixnek, szóval ennek most jónak kell lennie. A Tőrbe ejtve természetesen több ennél. Az a fajta "jófilm", amire gyakorlatilag bárki, tényleg bááárki beülhet a mozikba, a szórakozás garantált, a néző meg fogja találni a számításait. Kivéve arról, hogy ki a gyilkos. Az nem lesz egyszerű menet.
Akik szeretik megtippelni már egy nyomozós film első felében, hogy a sok gyanús, számító, köpönyegforgató karakter közül, hogy akkor itt végül is whodunit, azok most egy újabb kihívással fognak szembesülni. A film rendezője, Rian Johnson, szépen összegereblyézi a bezárt szobás gyilkossági filmek klasszikus építőkockáit, és míg egyeseken csavar egy jókorát, a többit már-már paródia szerűen felnagyítja, vagy épp jelentéktelenné teszi. A bravúr ott érhető tetten, hogy egyszerre testesül meg a filmben Agatha Christie életművének egyfajta szubverzív újraértelmezése, és a hagyományos gyilkossági krimi műfaja előtti laza főhajtás, miközben az egész homogén elegyet alkotva képes szórakoztatni az elejétől a végéig.
A film lényegében végig a Thrombey-birtokon játszódik, ahol egy gigantikus családi szülinapozás után holtan, elmetszett nyakkal találják a birtok gazdáját, a világhírű krimi írót, Harlan Thrombey-t. Napokkal később két nyomozó, és egy magánkopó érkezik a rezidenciára, hogy összerakják a gyilkosság részleteit. Johnson, aki rendezőként szeret kicsit más szögből közelíteni az egyes filmes műfajokhoz, kifogástalan stílusérzékkel darálja le egyben a család tagjainak kihallgatását, kétes jellemük felskiccelését, és lehetséges motivációik felderítését.
Nem kell hozzá sok, hogy meglássuk, a Christie-logika mentén haladva tulajdonképpen a família minden egyes tagja rendelkezik a maga rejtett indítékával, hogy miért is tehette el az öreget láb alól, és hogy egyiknek se okozna mindez nagyobb kellemetlenséget, mint egy kis lelkiismeretfurdalás két pohár brandy között az esti vacsora után. Onnan a moziszékből én ott helyben lecsuktam volna az egész pereputtyot, nagymamástul, kutyástul, ügy lezárva.
A Thrombey-ház maga a tökéletes bűntény helyszíne, tele tágas szobákkal, nyikorgó lépcsőfokokkal, árnyékos folyosókkal, ahol a gyilkos szándék hangtalanul lopózhat szobáról szobára. A bennük lévő egzotikus műalkotások és dísztárgyak bármelyikéből lehetne gyilkos fegyver, ami csak a megfelelő kézre vár, hogy rákulcsolódjon. Ahogy Harlan kés- és tőrgyűjteményének koncentrikusan elrendezett darabjai is csak a megfelelő mellkast keresik, amiben végre megmártózhatnak. Ebben rejlik a Tőrbe ejtve míves, de ugyanakkor elegánsan visszafogott vizualitása, a film hangulatfestése tanítani való. Ha pedig valaki végigpásztázza tekintetét az alábbi díszes kompánián, láthatja, hogy nem csak a játéktábla figyelemre méltó, hanem a rajta elhelyezkedő bábuk is.
Daniel Craig már a Logan Luckyval belekóstolt, hogyan működik egy komikusabb szerepben, tehát itt már mondhatni rutinból tolta túl Benoit Blanc magánkopó karakterét, és használta ki kíméletlenül a Poirot-féle nyomozós kliséket, aki tele van manírokkal és műfaji kikacsintásokkal. Ugyanígy a Thrombey család tagjai sem fogják túlságosan vissza magukat. Egy padlásról előkerült, régi Cluedo játék archetipikus karakterei ők, jelenkori gúnyában. Csak fussunk végig azokon a neveken, micsoda színeszek és színésznők játszanak itt, Don Johnsonnak kiváltképp örültem. Aki résen van, szép kis kis cameókat is felfedezhet a filmben, Frank Oz, M. Emmet Walsh, aki nem figyel, lemarad. Viszont aki ennek az egész fennforgásnak a főszereplője, az tulajdonképpen Ana de Armas, vagyis az ápolónő, akit alakít. Általa Johnsonnak még egy finom kis politikai kommentárt is sikerül szőnie a cselekmény szálai közé. Elitista pszichopátia, rejtett bevándorlásellenesség, a jól eltalált zárókép tulajdonképpen ezekre reflektál.
Mikor Rian Johnson megrendezte Az utolsó Jediket, mintha milliók sikoltottak volna fel (én nem voltam köztük), aztán amint mozikba került a Tőrbe ejtve, hirtelen csend lett, ugyanis ezt a filmet ezúttal a kritika és a közönség is egyöntetűen imádja. Egy jól átgondolt meta-krimi, a whodunit filmek atomjaira bontása, majd újraalkotása egy bazi nagy centrifugával, egy szívvel-lélekkel végigvitt, agyafúrt zsáner-dekonstrukció – írnám, ha flancolni akarnék, de helyette csak annyit mondok, kösz Rian, ez szép volt. Ez is. 8/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
