Kísért a múlt

Azok közé az emberek közé tartozom, akik mind a 2005-ös Fantasztikus Négyest, mind a 2007-es folytatását, az Ezüst Utazót szerették. Jó volt a casting (de még milyen jó), és bár nem váltotta meg a világot, még is kellemes emlékeim vannak róla. Julian „Kés/Alatt” McMahon (Isten nyugosztalja) pl. nagyon jó Fátum Doktor volt. 2015-ben aztán készült egy trágyadomb, aminek a castingja szintén jó volt, minden más viszont Fantasztikusan katasztrofális. Mind a rendező, mind a stúdió teljesen más filmet szeretett volna, ez pedig minden képkockáján látszódik a végterméknek. Aztán eltelt újabb 10 év, és a Fantasztikus Négyes az MCU berkein belül érkezett meg hozzánk. Megérte rá várni? Részemről IGen, de csak félig nagybetűvel.

Híres mesterségünk címere

A Supermanhez hasonlóan, itt se kapjuk meg a karakter(ek) teljes eredet sztoriját, de azért egy elég hangulatos kis montázs keretén belül megtudjuk, hogyan lettek azok, akik (vagy amik) és miként élik jelenleg az életüket, az emberek szeretetének ködfelhőjében. Viszont a Supermannel ellentétben, itt még sem a dolgok kellős közepébe vágunk bele, ami olyan érzetet kelt, mintha már a film felénél járnánk. Sokkal lassabb, sokkal komótosabb a felvezetés, ahol mindenki biztonságban van, mindenki boldog, és bizony a gólya is becsöngetett Sue Storm és Reed Richards ajtaján. Ennél tökéletesebb már nem is lehetne a helyzet. Ám a semmiből, megérkezik a hírnők, Silver Surfer, aki nemes egyszerűséggel közli a Négyes tagjaival, és a világgal, hogy napjaik meg vannak számlálva, ugyan is Galactus, a bolygó faló éhes, és bizony a mi Földünket nézte ki főételnek. Nem is kell ennél több Reed Richardsnak, hajóba szál a társaival, hogy lebeszéljék Galactussal, mi merre hány méter. Ez nagyjából az első 40-50 perc, ami szerintem fantasztikusan jó. A picit komótos felvezetés ellenére nem unalmas, jó a tempó, remek a kémia a karakterek között, és ez a 60-as évekbeli setting valami elképesztően erős atmoszférával dobja fel a hangulatot, és az amúgy remekül kinéző látványvilágot. Giacchino zenéjéről nem is beszélve. Minden a helyén van. Aztán a pazar kezdés után, cselekmény szempontjából mintha…megállt volna a film. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor otthon nézek valamit, leállítom, mert ki kell mennem pipikélni, vagy újra tölteni az üdítőmet, majd amikor visszatérek a képernyő elé, elkezdem picit nyomkodni a mobilomat, és fél óra után eszmélek csak rá, hogy basszus, nem folytattam a filmet.
Történnek ugyan dolgok, mindenki teszi, amit tennie kell, de még is…itt üt ki igazán, hogy klasszikus értelemben vett története nincs a filmnek. Mint ha nem igazán tudták volna eldönteni, hogy Galactus érkezéséig mivel töltsék ki cselekmény szempontjából a játékidőt. Persze azt remekül sikerült érzékeltetnie a készítőknek milyen, amikor a hősöknek az egész világért kell felelősséget vállalniuk, miközben azért van egy magánéletük is, amit élniük kell ugyan úgy, mint egy hétköznapi, civil embernek. Ugyan azok a problémák, ugyan azok a váratlan események, csak nekik még a már említett, világ iránti felelősségvállalás is nyomja a vállukat, ami miatt nem mindig biztosak abban, mi élvez prioritást. Reed és Sue párosának oldaláról ez a rész nagyon erős, a többiek viszont a kelleténél jobban a háttérbe szorulnak ilyen téren. Miközben Reed nagyban dolgozik a megoldáson, Sue gondolatai pedig csak és kizárólag a gyermeke körül forognak, Johnny is próbál hasznos lenni, de valahogy senki se akarja komolyan venni Ben, azaz a Lény pedig…na, ő kb. csak biodíszletként van jelen a filmben. Az elején megpendítenek egy történetszálat, ami vele kapcsolatban is érdekessé tehetné ezt a hős/magán ember vonalat, ám aztán végül semmit nem kezdenek vele. Majd a legvégén, a finálé előtt megint behozzák ezt a történet szálat jelezvén, hogy igen, nem felejtettük el, de még is. Az ő ilyen szintű mellőzése nekem eléggé fájt. Johnny is picit háttérbe szorul Reed és Sue mögött, nem igazán kezdtek semmi a rosszfiús sármjával, és a nő imádatával, de neki legalább vannak jó pillanatai, és jó pár látványos jelenete. Az egyik kedvencem szekvenciám (ami alatt egyébként szerintem Giacchino legjobb tétele csendül fel) hozzá köthető. A Lény viszont semmi emlékezetes, látványos vagy említésre momentumot nem kapott, pedig kb. az összes akcióból kiveszi a részét. Aztán jön a finálé, amikor picit felpörögnek az események, de azért akkora erezd el a hajamat nem dobnak elénk, mint amire előzetesen számítottam. Persze Galactus ellen ez nem is lenne egyszerű, és nem is vártam, hogy majd szétzúzzák a várost egy bunyó keretén belül, de azért picit kreatívabb fináléra számítottam. Galactus egyébként nagyon, de nagyon jó. Remekül adták át a monumentalitását, nem csak nagynak néz ki, hanem ténylegesen is annak érződik. A színészekre amúgy nem lehet panasz, nem csak illik hozzájuk a szerep, de a kémia is remekül működik közöttük. Éppen ezért fájó, hogy Johnny és Ben nem kapott nagyobb és fontosabb szerepet, pedig bőven lett volna bennük több annál, mint amit szántak nekik. Említést érdemel még a humor, ami kimondottan jól működik, egy-két felnőttesebb poén is belefért, amiért jár a pacsi.

Első lépésnek megteszi

Bár a történet nem túl kiemelkedő, és sajnálatos módon nem sikerült mind a négy karakterrel ugyan olyan szinten bánni, viszont a hangulata, a látványvilága, a színészei, a közöttük lévő kémia, és Giacchino zenéjének köszönhetően nem tudok haragudni erre a filmre. Kimondottan jól éreztem magam a negatívumai és a hiányosságai ellenére is. Az már más kérdés, hogy mennyire fognak bele illeni a nagy összképbe, ugyan is – a Thunderboltshoz hasonlóan – sokat nem tesznek hozzá az MCU cselekményéhez. Itt vannak, láttuk őket, jól mutatnak…de majd csak később fog kiderülni, mennyire illenek ide. Én remélem, hogy lesz jövőjük, mert remek kis csapat ez, és szeretném sokáig látni őket együtt.