Optimus azt üzente, hogy mindenki hagyja békén a Földet. Remélem ez Michael Bayre is vonatkozik.
Az már rég rossz, ha a világnak egy Transformers-kritikára van szüksége, hát még egy olyan folytatásra, ahol nem Shia LaBeouf-ék, hanem olyan robotok maradtak itt, mint állandó szereplők, amelyek közül talán háromnak, ha megjegyezted a nevét és a hozzá tartozó színkombinációt, és most szépítettem. Mégis, a régi trilógia (szégyellem, hogy ezt a szót használom ennél a szériánál), különösen az első rész után (ezeket azért meg lehetett nézni), Mark Wahlberg főszerepeltetése könnyen szimpátiát – vagy éppen empátiát – kelthet azokban, akik hajlandóak minimális kompromisszumokat kötni a hamisíthatatlan Bay-patriotizmus terén. Viszont ha most nem jött volna ez az új TF, akkor továbbra is azt állítanám, hogy Bay ma is a helyén tudja kezelni sajátos humorát, mert erre a tavalyi Pain & Gain elég fasza példa volt. Mégsem mondom ezt, mert amit most művelt, az a texasi suttyóság (T.J. Miller), a kényelmetlen pedofília (Nicola Peltz) és az idióta rasszizmus (Mark Wahlberg nevében én kérek elnézést minden ír és távol-keleti nézőtől) meghökkentően szánalmas keveréke. Nem lehet nem tenyérbe temetett arccal végigszenvedni az első órát, és ezen nem segít a Bay által, a bevezetésben feldobott, folytatásokkal kapcsolatos egészséges önkritikája sem.
Ami nem vitatható el attól a 166 perctől, amely – természetesen – egyáltalán nem köti le a figyelmet az első CGI-hányástól az utolsó explózióig, az a tény, hogy a mindent megoldó végső robbanásig még van megannyi belőlük, amelyek körül ugyanúgy ugrálnak kínosan pózerkedő CIA-ügynökök, mint ahogy a mindez idáig megszokott, tipikus indokolatlan küldetéstudattal bíró, ezúttal texasi proletárprotagonisták, és az eddiginél ugyan jellegzetesebb, mégsem emlékezetes, ráadásul még idegesítőbb alakváltók is. Látjátok, még ezt az egyetlen dicséretet is átszövi megannyi panasz: szóval bármennyire is mozgalmas, amit látunk, annyira el van húzva ez az egész ügy, hogy hiába örülünk annak, hogy túléltük a 2014-es mozitörténelem eddigi legkínosabb első egy óráját, ha éppen nem egy hajót vágnak fejjel lefelé Hongkong belvárosában, akkor csak az irdatlanul emelkedő lángoszlopokat konstatáljuk unott bambulásunk közepette.
Minden más sajnos még csak említésre sem méltó: hiába küzd Marky Mark, ráadásul fegyverrel a kezében, utána mégis szeretettel, naiv bárányokként emlékszek vissza a teljes Witwicky-családra, a lányával együtt képviselt texasi redneck-miliőről pedig már eddig is sejthettétek, hogy nem lehet mosolyogva nyilatkozni (még enyhe szarkazmussal meghintve sem). Stanley Tucci nem az új Turturro, pedig kellő eleganciával mindez talán megtörténhetett volna, mert ehelyett ő is infantilizmussal apellált, így pedig nem sikerült maradandót alkotni. Továbbá digitális IMAX-kamerák ide, alakváltó részecske-kísérletezte transzformerek oda, hiába sok az ezekkel felvett jelenet és hiába hordoz némi stílust az utóbbiak CGI-orgiája, az továbbra sem nevezhető látványosnak, ha az autobotok csakis úgy tudnak ismerkedni egymással, hogy előtte izomból elgyepálják a kiszemeltet, és csak utána beszélgetnek. Persze teszik mindezt két gombafelhő között, esztétikamentesen. Igazi történet pedig eddig se volt, most se lesz, amúgy se érdekel senkit, habár a holdra szállás, valamint az őshüllők kihalása után én hagynám ezeket a mítoszteremtő robotlegendákat, és az ötödik rész remélem megint reboot lesz, és végre egy dinamikus zsoldososztagot mozgatnak majd marionett bábukként az ostoba Chevrolet-k és kamionok, nem pedig családokat. Úgyse.
Nem baj, azért nem ejt sebet a szívben, pedig még csak fel sem hoztam az egyetlen ténylegesen elszenvedett veszteségünket: még egy valamirevaló Linkin Park-aláfestést sem kaptunk. Pedig igazán el tudtam volna képzelni egy hamisítatlan veszkó csizmás videoklipet Benningtonéktól. 4/10