Ha fél órán belül nem szúrod ki a balekot az asztalnál, akkor te vagy a balek. Ugyebár Matt Damon szerint ez az alapvető pillére a pókernek, de egy efféle alapgondolatot nem visszaküldeni a feladóhoz – jelen esetünkben elvárni magától a filmtől, hogy minderre reflektáljon - irdatlan malőr. Szóval ki a balek?
John Dahl leginkább középkategóriás TV-s rendezőként ismeretes, és a Pókerarcok sem üti meg igazán a tisztességes népszerűség minimális mércéjét, pedig ha körbeszaglásszuk a szereposztást, akkor igencsak kellemes meglepetésekben részesedhetünk: Edward Nortonból annyira árad a Harcosok klubja-életérzés (vagyis valami hasonló), hogy visszasírod ezt a csibész gyereket, de a Turturro-Malkovich-Landau-szentháromság az akkori elegáns felfogásukkal is okozhat némi igazi ürességet a 2014-es szívekben. Még ha Matt DEEYMON az átlagosnál is többet bambul, a női szerepek pedig fájdalmasan egydimenziósak és kurvásak, de a sok dialógus mellé igazán jól jöttek a minőségi nevek.
Habár 98-99 környékén már abszolút csúcsra járatták a kisstílű gengszter-miliőt, a Pókerarcok annyit csavar ezen a helyzeten, hogy nagyrészt póker-konyhafilozófiával áztatja be egyszerű újrakezdés-történetét, de nem feltétlen tippek-trükkök-praktikákkal ruházza fel közönségét, inkább a pszichében próbál kutakodni: a főszereplőpáros hobbi-agyturkász módjára analizálja prédáit és prezentálja a póker lényegét, és még ha ezt nem is mélyrehatóan teszik, de ezt tényleg becsülöm, mert sem átlagember, sem pedig profi nem filmekből kívánja a maximumra csiszolni kártyatudományát. Mai szemmel már egyértelműen fáradt gondolatok ezek, de simán elhiszem, hogy 15-20 éve úgy gondolni egy pókerfilmre, hogy nem felesleges szabályokkal tömik a fejünket, hanem lelki problémákkal, ráadásul mindezt az asztal mellett, egész erős gondolatnak számíthatott. Ma már egy 21 - Las Vegas ostroma vagy egy Szerencse dolga után nyilván nem az, de ezekkel ellentétben Matt Damonék története van annyira tragikus, hogy indokolatlan hatásvadászatnak és irracionális leosztásoknak nemigen jut asztalfél.
Talán az lehet itt az igazi baj, hogy még saját korához képest sem fedezhető fel bármiféle komoly merészség a sztoriban. Pedig alapvető hangsúlyt kap az átverés etikussága és a pókerszenvedély iránti lelki hercehurca, ezen a területen a film mégis sablonos, már-már klisés maradt, pedig kihívó teóriákkal – és nem pedig Malkovich-féle Oreo-csavargatásokkal - a Pókerarcok simán egyike lehetne azon indokoknak, hogy miért virágzott a gengszterrománc a 90-es években.
Mindenesetre így is a pókerfilmek egyik régi és becsülendő képviselőjévé léphetett elő, mert bukdácsoló súlycsoporttársaival szemben úgy tud felszabadultan, mégsem elszabadultan beszélni a játékról, hogy fél óra múlva a kiszúrt balek nem saját maga lesz. Tudjátok mit? Nincs itt semmiféle balek. 7/10
