Ne köntörfalazzunk, térjünk a lényegre: Eva Green mellei és Jessica Alba feneke nélkül még a soron következő értékeket is aligha tudnám kisajtolni alanyunkból, tehát a békesség jegyében kizárólag velük illusztrálnám beszámolómat.

Pedig 9 éve aligha ezek voltak a legfontosabb pozitívumok, és had ne kelljen sorolnom mik is azok valójában. Beszéljen helyettem A bűnös város szüntelen méltatása vagy éppen az ellene irányuló értetlenkedések. Pro ide, kontra oda, mindettől függetlenül is az évezred egyik legfontosabb alkotása, ehhez pedig az kellett, hogy Robert Rodriguez ne csak szeresse az alapanyagot, de annak alkotóját, Frank Millert is ő maga vezesse, lévén utóbbi nem éppen a mozi ipar legnagyobb felfedezettje. Így történt vagy sem, az eredeti alkotópáros visszatért a folytatásra is. És mégis jönnek a kötelező körök: „ehh, minek kell Sin City-folytatás”, „lehúzott rókabőr”, „ez már nem lesz az igazi”, „hol az újdonság ereje”, etc. Nos, aki igazán rajong az első részért, az csak megérti tán, hogy nem igazán érdemes nekilátni az átkozódásnak a fenti szempontok alapján, hiszen miért is ne várhatnánk el egy hasonló remekművet, amely akár némi vérfrissítésen is átesett? Szóval hülye lennék megkérdőjelezni vagy indokolatlannak tartani e folytatás mivoltát. Legalábbis megtekintése előtt: utólag be kell látnom, hiába tért vissza a vizualitás, és hiába örömteli, hogy tovább bővülhetett a Sin City-féle történetkör, ezúttal az égvilágon semmi érdekfeszítő nem történt!

Mit is vártam? Változatlanul lenyűgöző képi világot? Pipa. Azonban ne várja el senki, hogy most ettől hasra kellene esni: az összhatás talán kissé mű 2005-höz képest, azonban még mindig felszínre tör az érzés, mint ha te magad pörgetnéd egy képregény lapjait, ezt pedig manapság egy Marvel-adaptációtól sem kapod kézhez. Rodriguez B-filmes alapelvei vágás és fényképezés terén megint csak jó elegyet alkotnak a vizuálisan erős atmoszférával, tehát ami jó volt, az most is jó. 

Ütős alakításokat? Képzeld, valahol még ez is pipa, csak éppen elég halovány. Roark szenátor tekintetében volt valami ördögi, Joseph Gordon-Levitt is tudta hozni egyetlen arcát (több most nemigen lesz esedékes), Eva Green pedig egy hamisítatlan Femme Fatale, a legfőbb mutatvány, aki most legalább annyiszor ruhátlan, mint eddigi teljes karrierje során összesen („jó alakítások”). A másik oldalon viszont érthetetlenül állok Josh Brolin tehetségtelensége, vagy Marv múltkor még megragadó karakterének ezúttal folyton kijátszható Pokémonná válása előtt. Jessica Alba színpadi attrakciói és erős jellemére utaló ittas motivációi pedig csak tovább magyarázzák azt, amit ezek a képek is próbálnak már egy ideje: csak nézd!

Eddig még nincs sok baj, de a történetek? Bukó! Komolyan, valahol JGL sztorija környékén éreztem úgy, hogy a film legalább felének az égvilágon semmi értelme. Pedig számomra teljesen tiszta, hogy két történet kifejezetten erre az alkalomra íródott, ezzel letudva a fent említett vérfrissítés tárgykörét (igen, a narratíva nagyjából ugyanaz, mint legutóbb: különálló, enyhén összefüggő fejezetek követik egymást), és hiába történik néhol echte továbbmesélés, sokkal több a kiegészítő jellegű jelenetsor. Még e infók birtokában sem tudom kellő hozzáállással kezelni a látottakat, sőt kezelni sem érdemes őket, mert nemhogy az elvárthoz képest csupán töredéknyi feszültséggel bírnak, de egy idő után még csak nem is érdekfeszítőek. Félreértés ne essék, nem azért, mert például a címszereplő Ava (Eva) és a plasztika előtti Dwight (emlékezz, legutóbb Clive Owen arcát viselte magán) kapcsolata előzménytörténet, és ezért nincs meglepetés (egyébként is ezt tartom a legerősebbnek, és minő meglepetés, Miller ezt nem utólag vetette papírra). Viszont az előd atomerős érzelmi töltete már rég odalett, a szimpla "élet vagy halál a sorsod" problémakörnél pedig már rég többre vágyik a kiéheztetett néző. Attól pedig, mint említettem, már kifejezetten elmegy az életkedvem, ha belegondolok, hogy Marv egy mázsás avatar szintjére degradálódott, akit bárki előhúzhat a kibaszott paklijából.

Emlékeztek az idei 300-ra? Már ott is megpedzettem a kérdést Frank Miller kompetenciáival kapcsolatban, most viszont egyértelművé vált számomra, hogy nem feltétlen kellene erőltetnie történeteinek mozgóképes továbbéltetését, és ez alkalommal talán csak Rodriguez hithű látásmódjának – és ismételten Eva Green emlékezetes momentumainak – köszönhetően nem csapott tömegkatasztrófába a Dame To Kill For. Stílusgyakorlatból még talán be-bevésnék egy ötöst, de mi lenne, ha Miller idén megbukna történetmesélésből? Megígérem, nem kell évet ismételnie, azzal senki se járna jól. 6.5/10