Akármennyire is hálás feladat buddy-cop filmeket készíteni, a változatosság nem árt. Barry Sonnenfeld az 1997-es esztendőben a változatosság elkötelezett híve volt, ugyanis a laza és a karót nyelt zsarut nem szimplán csak egy ismert amerikai nagyvárosba rakta ki, hogy felgöngyölítsenek néhány sablonos ügyet, hanem belehelyezte őket egy roppant élvezetes sci-fi történetbe, ami garancia volt a sikerre. A Men in Black kultfilm lett végül.

J és K különleges ügynökök. Azonban nem a CIA-nak vagy az FBI-nak dolgoznak, hanem egy titkos társaságnak, akiknek az a feladatuk, hogy figyelemmel kövesség a bolygón lévő idegenek tevékenységeit. Egy veszélyes intergalaktikus terrorista azonban óriási veszéllyel fenyegeti a Földet, így a Sötét zsaruk kénytelenek fegyverhez nyúlni…

„Ezentúl csak a szervezet által jóváhagyott speciális öltözéket viseli. Elfogadja az identitást, amit tőlünk kap. Ott eszik, ahol mondjuk. Ott lakik, ahol mondjuk. Mostantól nem rendelkezik semmiféle azonosító jeggyel, nincs semmilyen jellegzetessége. Egész megjelenését úgy alakítjuk, hogy senkiben ne hagyjon maradandó emléket. Maga mostantól egy kísértet, egy múló tünemény, amit mindenki hamar elfelejt. Maga nem létezik, és meg sem született. A neve a névtelenség, anyanyelve a némaság. Mostantól nem tagja a társadalomnak. Maga a rendszeren kívül, és fölött áll. Túllépett rajta. Mi vagyunk az alany nélküli mondat. Mi vagyunk a Sötét Zsaruk!’

Természetesen meg kell hagyni, hogy Sonnenfeld nem egy B-kategóriás rendező, így azért valamilyen szinten könnyebben ráérzett a sikerre vezető útra, amit korábban már be is járt az Addams Family vagy a Szóljatok a köpcösnek filmekkel. A Men in Black esetében igazság szerint nem hozott be filmtörténeti újításokat, egyszerűen csak fogta a buddy-cop feelinget, a szokásos akció-vígjáték sablonokat, és a veterán – újonc karakterek kapcsolatát és belehelyezte egy új környezetbe, amit előtte még nem igen láttunk. Nem nagy újításokkal operált, egyszerűen csak érezte, hogy ha egy kicsit csavar a bejáratott dolgokon, akkor egy jópofa film születhet meg.

Ehhez természetesen kellett egy minőségi forgatókönyv is, amit nagy szerencsénkre itt meg is kaptunk. Ez különösen fontos volt a film szempontjából, hiszem alig több mint másfél órás az egész mű, így nem lehetett hibázni, nem engedhette meg magának az író, hogy üresjáratokat írjon bele a történetbe, mert akkor az egész film lendülete elveszik. Miután egy (részben) vígjátékról beszélünk, így fontos szerepet játszottak a poénok. Will Smith és Tommy Lee Jones karakteréből adódóan nem volt különösebb gond a poénokkal. Sokszor elég volt csak rájuk nézni és már dőltünk is a nevetéstől. Gondoljunk csak a Zajos tücsökre. Vagy inkább Tücsök pöcsre? Will Smithnek oly mindegy… Az egész Men in Black világban ott voltak a poénok, úgyhogy panaszkodni nem volt okunk! Vincent D’Onofrio például egyszerre volt vicces, félelmetes és undorító. Érdekes recept ugyan, de működött.

A film összességében tehát méltó arra, hogy a 90-es évek legjobbjai között emlegessük. Egy remek koncepció alapján forgatott film, ami minden téren helytállt. Barry Sonnenfeld pedig újra bizonyított, és újfent egy többszörnézős mozit hozott létre. 8,5/10