Míg a halál el nem választ

Gillian Flynn évekkel ezelőtt hatalmas sikert aratott a párkapcsolat thrillerével, ami jelző furán hangozhat ugyan, de még is így van és nincs rá jobb szó. A regény ugyan is nem egy szimpla, átlagos párkapcsolatot dolgoz fel boldogsággal, problémákkal és egyéb más hétköznapi nyalánkságokkal, hanem olyan embert próbáló pszichológiai esetek tömkelegét, ami bizony elrettentheti a hős szerelmes párokat és azokat, akik azt hitték – vagy hiszik – hogy márpedig az ő kapcsolatuk a párjukkal úgy tökéletes, ahogy van, és semmi olyan titok, vagy ki nem mondott szó nincs köztük, amiről ne tudnának. Azt is mondhatnánk, hogy a könyv egy görbe tükör a magukat boldog pároknak tartó emberek felé. 

Az megcsalásnak számít, ha...

Nick és Amy az ötödik házassági évfordulójukra készülnek. Szép szám ez, és bár még semmilyen lakodalom nem jár hozzá, de Ninck-et és Amy-t ez csöppet sem érdekli. Ahogy eddig minden évfordulón, úgy az idein is egy kincsvadászat szerű játékkal tervezik izgalmassá tenni a jeles napot, hogy ne legyenek átlag pár az unalmas éttermi vacsorával, majd a reggelik tartó, izzasztó szexel. Ám ez az évforduló nem olyan lesz mint az eddigiek. Nicknek a munkahelyéről hazasietve azzal kell szembesülnie, hogy a feleségének nyoma veszett…a lakásban dulakodásra utaló nyomok tömkelege fogadja, amit nem is tud egyedül elviselni, így kihívja a rendőrséget, akik megkezdik a nyomozást Amy eltűnésének ügyében. Az elején nem találnak semmi kihívót, semmi gyanúsat, de minél több nyomot vizsgálnak meg, minél több kérdést tesznek fel, annál világosabb lesz számukra, hogy ez bizony nem egy átlagos nyomozás lesz. Példának okáért, a helyszínen több arra utaló jel is van, hogy megrendezték az egészet, valamint a „ki akarhatna ártani Amynek, hiszen olyan csodálatos” érzés is előjön. És ebben a férj, Nick se tud igazán segíteni, akiről kiderül, hogy az öt év ellenére, bizony elég keveset tud a saját feleségéről. Nem tudja mit szokott csinálni a szabadidejében, nem tudja vannak e barátai és ha igen hova jár vagy mit csinál velük, azaz nem a „hőn szeretem a feleségem” mintaférj képét mutatja. Ennek köszönhetően a nyomozók sokkal több figyelmet szentelnek rá és a párkapcsolatukra, ami alatt alatt olyan dolgok és nyomok kerülnek elő, amik rendre Nickre terelik a gyanút, és akinek lassan csak a saját húga, Margo hisz. Egyre kilátástalanabb lesz a helyzet és az emberek agyában elkezd felmerülni a kérdés…mi van ha Nick ölte meg a feleségét, és rendezte úgy az egészet, hogy a nyomozók azt higgyék, szimpla emberrablásról van szó?

A regény egyik legnagyobb erénye, hogy az írónő stílusának köszönhetően hihetetlen erős hangulattal és atmoszférával bírnak a sorok és a történések, és amikor a leghétköznapibb, legátlagosabb dolgok történnek is olyan izgalmi faktorok jönnek elő, hogy az ember képtelen letenni, és folyamatosan csak olvassa és olvassa tovább a történéseket. Amikor pedig beindul a feszültség, és ki kell lépni a párkapcsolatok „egyszerű” bűvköréből, az egész nem veszít az erejéből és kezd idegennek hatni a saját légkörében, hanem pont, hogy rátesz egy lapáttal, és az addig is magas fokon izzó feszültség kezd fokozatosan begyulladni. A másik, hogy valójában két olyan emberről szól, akiket nem igazán lehet kedvelni, mert a stílusuk, és a másikhoz való viszonyulásuk már az elején ellenszenvet vált ki az olvasókból, de mindezek ellenére egy másodpercig nem érezzük azt, hogy ez nem a mi regényünk, és inkább a falnak futnánk, ha csak még egy oldalt el kéne olvasnunk belőle. Fincher pedig ezeket az erényeket tökéletesen ültette át a vászonra, és képes volt arra, amire az írónő is…végig és minden pillanatban fenntartja a figyelmet és a feszültséget, és amikor elvetik a morzsákat, majd elkezdik őket megválaszolni, akkor egyszer csak azt vesszük észre magunkon, hogy egyre jobban markoljuk a mozi széket, és „éhes kisgyerek” módjára faljuk mindazt, amit látunk. Lehet, hogy közhely, de számomra ez jelenti a nagybetűs mozi élményt. Ehhez a történések önmagukban kevesek lennének, de a képi világ, a rendezés, a színészvezetés és a zene ereje – Trent Reznorék harmadjára is tökéletes filmzenét alkottak Finchernek - hihetetlen módon megtudják dobni az alaphangulatot. Márpedig ez említésre méltó dolog tekintve, hogy egy alapanyagot, bármennyire is jó az és megvan benne a potenciál, az imént felsorolt dolgok elhanyagolása, bizony nagyon keményen tönkre tudnak tenni. Ám ebben az esetben, ez nem történt meg.  És őszintén megvallva, én egy cseppet sem féltem attól, hogy Fincher mindezt nem tudja majd átültetni a vászonra, hiszen még is csak a thrillerek és a feszültségteremtés egyik koronázatlan királyáról van szó. Persze lehet, hogy elfogult vagyok, mivel a kedvenc rendezőmről van szó, de szerintem nem esem túlzásba ha azt mondom, hogy Fincher egy zseni. És ezt ebben a filmben is bizonyítja, és nem csak azzal, hogy tökéletesen tudta visszaadni a regény atmoszféráját, hanem a színészválasztással is.

Legnagyobb félelmen ugyan is a Nicket alakító Ben Affleck volt, akinek rendezői kvalitásaival nagyon is meg vagyok elégedve, de a színészi képességei…hát…fogalmazzunk úgy, hogy nem a legjobbak. Ám ebben a filmben, mintha újjászületett volna, ugyan is tökéletesen hozza Nick szerepét. A gesztusai, a mozdulatai, az egész lénye illik ehhez a karakterhez és egy másodperc erejéig se éreztem hiteltelennek, karakter idegennek azt, amit csinál. Megvan közte és Rosamund Pike közt a kémia és minden olyan, amit ez a két szerep megkíván, és az ő különleges játékuk és kapcsolatuk bizony a film végéig fenntartják az érdeklődést és egyszer sem érezzük azt, hogy „na, már megint ő van a vásznon…haaaajh, remélem rövid szakasz jön, amiben szerepel.” Ez persze hülyén hangozhat tekintve, hogy ők a főszereplők, naná, hogy sokat lesznek a vásznon, de személyes tapasztalatból beszélek, amikor azt mondom, hogy bizony tud annyira irritálni egy színész, vagy egy általa lehozott karakter, hogy ideges leszel, ha meglátod. Ám, ez ennél a filmnél nem áll fenn, ugyan is a mellék karakterek közt se találni olyat, aki nem odaillő lenne, vagy kilógna a sorból. Mindegyikük tökéletesen hozta le azt a karaktert, amit az írónő - aki a forgatókönyv író is volt egyben – annak idején megírt nekik. Még Neil Patrick Harrisnél se lóg ki a lóláb, pedig ha valakinél, akkor nála furán hathatott volna ez a közeg. Mindezek mellett pedig a 145 perces játékidőnek nincsenek felesleges vagy túlnyújtott momentumai, és bár pár dolgot kihagytak a regényből, de ezek mind olyan történések voltak, amik simán kihagyhatóak voltak. Nem azt mondom, hogy magában a regényben unalmas vagy felesleges dolgok lettek volna ezek, de működik nélkülük is a történet és nem lesz tőle semmi más vagy kevesebb. Az előzetes hírekben ugye szó volt pl. arról is, hogy a befejezés teljesen más mint a regényben, és ez szintén egy olyan pont a regényt is ismerő emberek számára, ami aggodalomra adhatna okot, hiszen az utolsó 30-40 oldal, majd végül a lezárás közel tökéletes, de amit a filmben kapunk befejezésként, nos…maradjunk annyiban, hogy a váza és a körítése picit eltér a könyvétől, de ettől még így is működik és elégedettséggel tölthet el mindenkit.

Jobb ma egy válás, mint holnap egy gyilkosság

És talán ez az egyik legnagyobb szó Fincher játszmájában (kac-kac), hogy az összkép olyan végeredményhez vezet, ami nem csak a regényt olvasók elégedettségét fogja kiváltani, hanem bizony a „hétköznapi”, thrillert szerető emberek is azt fogják kapni, amire vágynak, sőt. Talán még picit többet is, már ami az előzetes elvárásaikat jelenti. És ahogy írtam már korábban…ez jelenti a nagybetűs mozi élményt. Amin hála az égnek a szinkron se tud rontani, és úgy gondolom, hogy a mai szinkronok minőségét nézve, ez igen is nagy szó. 9/10