Üdvözlégy kedves barátom, immáron a harmadik, és egyúttal befejező részéhez érkezett a nosztalgia expressz. Fogyasszátok sok szeretettel!

Diablo 2

Igen, ez az öreg klasszikus sem maradhatott ki a sorból. Ebben a klikkfesztiválban vesztette életét az egyik Genius egerem. Az igazat megvallva a Diablo sosem volt a játékok szellemének polihisztora, tehát több múlott a reakcióidőn, meg a tápolt karakteren, mint a taktikán. Lehetett volna írni az első részt is, ami korszakalkotó volt a maga nevében (és a Blizzard egyetlen eredeti játékmenetű játéka is), amit a legenda szerint egyetlen éjszaka alatt kódoltak át körökre osztottról valós idejűre, de az első rész egyetlen helyszínével és három karakterével elég szegényesen fest, a második rész, és annak kiegészítőjével együtt hat karaktere és öt helyszíne mellett. A történet (szerintem) elég bugyuta, de mit várunk egy olyan sztoritól, aminek az első része azzal ér véget, hogy a nagy démont Diablo-t legyőzve egy lélekkőbe zárta a hős, majd a saját fejébe szúrja azt? Vicc a köbön! A folytatás is hasonló, bár nem ennyire nevetséges a vége, de azért ne legyenek illúzióink, nem fogjuk fellelni a következő Gyűrűk Urát a történet sorai között. Arra pont elég, hogy indokul szolgáljon a végtelen mennyiségben ránt özönlő ellenség lemészárlására. Mert másról nincs itt szó kérem szépen, csak kőkemény mészárlásról, de nem is ígér többet a program. Ezt viszont a lehető legmagasabb szinten teszi, olyan jól, hogy a harmadik felvonás elég csökevényesen festett már a szememben, mert tudta a jól megszokott hangulatot visszahozni. Pedig nem kellett volna sok ehhez, de úgy érzem ez tipikusan a sokat akart a szarka esete.

Mortal Kombat 1-3

Hát, ez sem kifejezetten elmét megmozgató játék, de kifejezetten szerettem. Akkori osztálytársakkal óriási élmény volt egymást püfölni óraszám, ketten egy billentyűzet előtt szorongva. Ma már klasszikusként emlékezünk meg erről a sorozatról, ami a Carmageddon és a Postal mellett bemutatta a világnak, hogy a játékok nem (csak) gyerekeknek valók. Volt itt minden, amire izgulnak a szívbajos anyukák és a pénzleső ügyvédek. Gerinckitépés, élve elégetés, csonkolás, méter magas hegyes karókba lökés, szóval, minden, amire egy jó kis virtuális csihi-puhinak szüksége van. Megjegyezném, hogy sokkal inkább voltam Mortal-os, mint Street Fighter-es, mert nekem az utóbbi nem igazán jött be. Nem tudtam komolyan venni az egészet, ellenben a jelen tárgyalt játékkal. A sorozat a harmadik részig volt önmaga, hogy aztán egy ideig nevetséges folytatások alázzák meg a nevét, de az igazság a miénk, játékosoké, mert nem túl rég újra a régi csapat piacra dobta az új Mortal Kombat-et, és főnixmadárként támadt fel hamvaiból. Nemsokára érkezik a tízedik rész is, ugyanezektől az arcoktól, és eddig nagyon ígéretesnek tűnik.

Prince of Persia: Sands of Time

Ezt a játékot már érettebb koromban jelentette meg az Ubisoft, de azt kell mondjam, hogy a legjobb lett az összes PoP játék közül. A történet magával ragadó, a látvány lenyűgöző, a zene tökéletesen visszaadja az arab világ hangulatát. Az egész játék tökéletesen reprezentálja az Ezeregy éjszaka meséinek világát, egy olyan történetet, amit maga a főszereplő, a Herceg mesél el, hogy kinek és miért, az legyen rejtély. Ezt a játékot ki kell próbálni! Sokan dicsérték anno a Batman Arkham Asylum harcrendszerét, de el kell ismerni, hogy az alapok innen vannak elcsenve ügyesen, ugyanis a Sands of Time Freeform Fight nevű harcrendszere tökéletes lett. Egyszerű, ám nagyszerű. Nem kell hatmillió gombot nyomni egyszerre, mégis látványos kombinációk csikarhatók ki a rendszerből. Új színfolt volt a játékok terén az idő manipulálása is, amit az Idő Tőrének megszerzésével tehettünk meg. Nem kellett tehát feltétlenül mentett állást betölteni, ha elrontottunk egy mozdulatot és összetörtük a puha kis testünket, vagy lekaszaboltak a homoklidércek. A játékmenet elég változatos, hiszen az ügyességi, a logikai és a harci szekvenciák tökéletesen kiegészítik egymást, és pont akkor jön a következő, mikor már éppen a könyökünkön jön ki az előző. A történet, mint már említettem nagyon jó, de nem attól, amit mond, hanem ahogy mondja. Alapvetően ez is egy elcsépelt sztorit mond el a nekünk, viszont attól, hogy a Herceg meséli el, kap egy különleges ízt. Például mikor elhalálozunk nagy igyekezetünkben, a Herceg megszólal, hogy „Nem, ez nem igazán így történt”. A szinkronhangok mind igényességről tesznek tanúbizonyságot, mint a casting, mind pedig az elvégzett munka terén, különösen Yuri Lowenthal munkája tetszett, mint Herceg. Csak annyit mondok, hogy instant klasszikus, amilyen státuszt a többi rész akármit csinál, nem érhette utol, érzésem szerint a Two Thrones-nál már meg sem kísérelték.

Heroes of Might & Magic 3

Aki nem ismeri a „csak még egy kört, és befejezem, mert már hajnali három óra, és holnap suli” érzést, az sosem játszott a Heroes 3-al! A mai napig az egyik legmeghatározóbb játék az életemben, és a sorozat történetében is. Emlékszem, nővérem csak lesett, mint a hugyozó disznó, hogy mit tudok szeretni ezen a játékon, mert csúnya is, meg lassú is. Kis bolond, nem is tudta akkor még miről marad le! Annyira szerelmes voltam a játékba, hogy volt olyan, hogy XL-es térképen Hot Seat módban, mind a 9 játékos én magam voltam, így vezettem háborút körülbelül egy hétig ugyanazon a pályán, mire csodák-csodája győztem! :) Egyszerűen ebben a játékban minden összejött. Nem volt a legszebb a látvány, de jól kidolgozott volt, és nagyon egyedi. A játékmenetbe nem kerültek nagy újítások, viszont az egész úgy összeállt (apám szavait idézve), mint a szaros gatya. Volt többféle faj, amik eltérő egységekkel tudták egymást irtani óraszám, a kampány pedig borzasztó hosszú és nehéz volt. Tökéletes! Azt viszont nem tudom megmondani, hogy mi volt az a dolog, ami miatt ez a rész lett a legjobb, de nem vagyok ezzel egyedül, amikor ezt állítom. Mármint, hogy ez a legjobb epizód. Talán a hangulat? Fogalmam sincs, de ennek a játéknak az esszenciája a mai napig elkísér, és minden évben előveszem, és azon veszem észre magam, hogy újra el tud kapni a „még egy kör” hatás, csak az iskolát váltotta fel a munka.

Imperium Galactica 2: Alliances

A végére tartogattam az egyik legnagyobb ágyút, a magyar játékfejlesztés legnagyobb sikerét, ami megérdemelten tart ott az emlékezetekben, ahol tart. Bár, az első rész sem volt rossz, sőt a ripacs színészeivel rengeteg kellemes percet okozott, a folytatáshoz képest úgy néz ki, mint egy három éves, aki felveszi apu bokszkesztyűit. A második részre megérett a sorozat. Szebb, jobb, tágasabb és változatosabb lett. Kaptunk három eltérő fajt, az embereket, akik itt is a lehető legátlagosabb lények, a brutális Kra’hen-ek, akik minden konfrontációt katonai fölénnyel és teljes eliminálással szeretnek megoldani és végül, de nem utolsó sorban a Shinarik, akik gyakorlatilag a mai modern Parlament összes képviselői, tehát ők inkább cseleznek, taktikáznak, kémkednek, kereskednek. Minden fajnak megvolt a maga célja, amiért küzdött, már magáért a három kampányért megérte beruházni rá, aztán, ha kipörgettük, jöhetett a sandbox mód, ahol már az összes játékban található fajjal vitézkedhettünk. No, ezek már nem különböztek lényegesen egymástól, de jó poén volt kipróbálni őket. A GT Interactive megengedte a Digital Reality-nek, hogy kis hazánkban teljes lokalizációt kapjon a program, és valóban igényes magyar szinkront kapott. Talán csak a S.W.I.N.E. lett jobb e téren. A történet minden fajnál más volt egy picit, egész képet akkor kaptunk, ha mind a hármat letudtuk, a csaták játszódjanak akár az űrben, akár egy bolygó felszínén, baromi pörgősek és intenzívek voltak. A látvány baromi látványos volt 1999-ben, de szerintem még ma is megállja a helyét. Persze nem a felbontást kell nézni, hanem a kidolgozottságot. Sajnos, a folytatás már nem lett olyan szép, mint lehetett volna, mert jó magyar szokás szerint bemocskolja rengeteg veszekedés, hazugság és ármány, így két játék jelent meg kvázi folytatásként, egy ami viselte az Imperium Galactica nevet, és egy másik ami a szellemiségét örökítette tovább. Viszont ilyen jó, pláne ilyen sikeres egyik sem tudok már lenni.

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a személyes listát, és remélem örömötök lelt benne! Bízom benne, hogy ha játszottatok ezekkel a játékokkal, újra kedvet kaptok hozzá, ha pedig nem, ki fogjátok próbálni egyiket-másikat.