Did I ever tell you the definition of insanity?

Mind voltunk fiatalok és mind álmodoztunk az elérhetetlenről. Vannak, akik megvalósították az álmaikat és vannak, akik az unalmas munkahelyükön ülve ábrándoznak arról, hogy milyen jó is lenne, ha nem a munkájuk lennének...hanem egy menő ruha...vagy a tárcájuk tartalma...esetleg egy tumor, amit Marla...elnézést, kicsit elkalandoztak a gondolataim. Szóval Andrew Neiman (Miles Teller) dobol. A környék leghíresebb zenei iskolájába jár és az az álma, hogy olyan elismert zenész legyen, akiről évtizedek múltán is ámulattal beszélnek az emberek. Furcsa vágy ez tekintve, hogy a családjában senki nem a zenei pályán mozog. Apja (Paul "Weyland-Yutani Corp" Reiser) író ambíciókra törő középiskolai tanár, anyja pedig gyerekkorában lelépett. Barátai nem nagyon vannak, ha szórakozni vagy mozizni támad kedve, azt apjával teszi. Ám saját bevallása szerint, ez nem izgatja különösebben. A benne lévő "erő" ugyan is annyira a cél felé vezérli, hogy a környezete csak egy dísz az életében. Egy fejezet, amit gyorsan át kell lapozni, hogy rögtön a lényegre térhessünk. De amíg elérjük a lényeget, bizony rögös utat kell megtenni. Azonban egy darabig úgy néz ki, hogy  ez a rögös út talán mégsem lesz annyira rögös, mint várni lehetett. Az iskola egyik legismertebb és legsikeresebb tanára, Terence Fletcher (J.K "Jonah Jameson" Simmons) meghívja a bandájába, sőt mi több. A szárnyai alá veszi, ám a kezdeti, barátságos "apa-fia" kapcsolat hamar átalakul egy olyan hadviselésbe, amibe a legtöbb ember belepusztulna idegileg.

The definition of insanity is

Neiman nagyon jól tudja, hogy ahhoz, hogy ő legyen a legjobb nem elég ha szimplán tehetséges, vagy ha betanulja a kottát és tökéletesen visszaadja azt, nem. Olyan szinten eggyé kell válnia a zenével, hogy a saját tűrőképességét megugorván eljusson egy olyan szintre, ahol nincs se félelem, se fájdalom, se semmi olyan tényező ami visszatarthatná attól, hogy ő legyen az a bizonyos koronázatlan király. Ám hiába tudja ezt, testben és lélekben még nincs kész erre. Még nem érdemelte ki azt, hogy eggyé váljon az "univerzummal" és a korlátai bizony arra késztetik, hogy feladja. Ám Fletcher, a Neiman-ban lakozó az apró szikrát megragadván elpofozza - a szó szó szoros értelmében - arra az útra, amire ha rátér, nincs ki megakadályozza a céljai elérésében. És ez az, amiben a film igazi ereje rejlik. Hiába hangzik el átlagban 10 percenként egy remek Jazz muzsika, a fókusz a mesteren és a tanítványán van, ehhez pedig tökéletes rendezés és kémia párosul. Gyakran előfordul, hogy a rendező nem bírja el, vagy esetleg nem tudja ugyan azon a szinten tartani a színészeket és a sztorit, és hol az egyik hol a másik oldalra kicsit kilóg a lóláb, de Damien Chazelle tökéletesen vette az akadályokat és ugrotta meg azt a bizonyos szintet. Valószínűleg sokban hozzájárult ehhez az, hogy ő maga is egy Jazz banda dobosa, ennek köszönhetően pedig nem a levegőbe beszélt vagy csak a felszínt kapargatta. Mindent megmutat, ami ahhoz kell, hogy a külvilágot teljességgel kizárja eggyé válj a zenével. De ez nem csak a történetmesélésben, hanem a technikai megvalósításban is nagyon erősen jelen van. Operatőrileg és vágásilag is egy precíz, minden felesleges mozzanatot vagy beállítást nélkülöző alkotás, amiben tényleg minden tökéletes egyensúlyban van.

Minderre pedig rátesz egy lapáttal Teller és Simmons partnersége. Simmons tökéletesen hozza az "állatot", akinek az a célja, hogy minden kifogástalan legyen. Nem adja alább még akkor sem amikor tudja, ha túlfeszíti a húrt, bizony rosszul is elsülhet a dolog. Minden mondata, gesztusa, de egy szimpla pillantása is a megszállottság mintapéldánya lehetne, és bár legszívesebben péppé vernéd az arcát egy sziklával, még is élvezettel nézed, ahogy beleűzi a szenvedésbe a "gyerekeit." Miles pedig örömmel szenved. Olyan szinten, hogy nemcsak, hogy az összes dobos résznél ő látható, még akkor is, amikor nem mutatják teljes alakjában, csak esetleg a kezét vagy a lábát, de a dobon és a dobverőn fel-fel csillanó izzadság és vér foltok is teljes mértékben tőle származnak. Nemcsak a karaktere, de ő maga is teljesen eggyé vált a zenével és ennek köszönhetően az év egyik legerősebb alakítását láthatjuk tőle. Valamint összességében az is kijelenthető, hogy a Miles/Simmons páros a 2014-es év egyik legerősebb párosát alkotják még úgy is, hogy nem egy átlagos, hétköznapi párosról van szó. Kettőjük kapcsolata remekül van felépítve. Az első pár lépéstől a felnőtté válásig mindent átélünk velük, és amikor már-már megnyugodnánk és már azt hinnénk, hogy nem tudják hova fokozni a látottakat, akkor kapcsolunk hogy ácsi...hát ha meg akarjuk ugrani azt a már oly sokszor említett szintet, akkor még bizony be kell vennie a gyomrunknak az elképzelhetetlent is. És amikor ezt bevesszük, akkor ámulattal nézzük a végeredményt, és már bőven a stáblista alatt találjuk magunkat, amikor felocsudunk és magunkhoz térünk. Még úgy is, hogy több olyan pontja is van a filmnek, amikor könnyen kikövetkeztető, hogy mi lesz az ő kettőjük táncának a vége.

Never better love story

Hihetetlen érzés lehet egy rendezőnek, amikor a filmje megtalálja a nézőt. Amikor a történet, a körítés, a színészek olyan szinten magába szippantják az egész mozitermet, hogy még órákkal a megtekintés után is körülötte lebegnek az emberek gondolatai, és képtelenek elszakadni tőle. Amikor úgy ülnek le egy élménybeszámoló, vagy esetünkben egy kritika elé, hogy akkora vigyor van az arcukon, hogy csoda, hogy nem kapnak izomlázat tőle. Hogy tudják, ez egy olyan szerelem, amire mindig is vágytak, és amit nem akarnak elengedni soha. Aki tudja miről beszélek, annak kötelező ez a film. Aki nem, az vésse be a naptárába a február 5-ét. Hátha az lesz az a nap, amikor szerelembe esik ő is. Aki pedig már rég elfeledte és nem gondolta volna, hogy újra érezhet ilyet, nos...elérkezett a pillanat, elérkezett újra. 10/10

A film MAFAB adatlapja

Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!