A Jurassic Park öröksége már valahol 22 éve elkallódott a múlt filmtörténelmének vonulatai között, ahonnan ugyan továbbra is aranyként fénylik meg a blockbuster-alapművek között, de – mint ahogy a régóta várt felvonás is tartja – már túl régimódi felfogása a paleo-showbiznisznek. Ugyanis Jurassic World-nek már minden egyes fogaskereke a tömegszórakoztatás szerkezetének olajozott mozgatója: évről évre döntögetik a látogatottsági rekordokat, melynek titka a dinoszauruszok, mind a szelíd növényevők és mind a bitang ősragadozók génmódosítási kutatásaiban rejlik.
Sejthetitek vajon mi sül ki ebből...
Nem kevés kimértségre fog vallani az én billentyűim jóvoltából a gondolat, miszerint látom a Jurassic World értelmét, még annak ellenére is, hogy „blockbusterisztikus káoszában” (Vaszkó, 2015) legtöbbször inkább nevetségesnek tűnt ez az egész, mintsem következetesnek. Persze az igazi aranypillanatok azok voltak, melyek egyszerre nevetségesnek és következetesnek sikerültek, de ennyire azért ne rohanjunk előre…
Valószínűleg nem egyedüliként éltem át ennyire ingadozónak a Jurassic World ősattrakciói közötti hangulatvasutat: az első fél óra, az évtized egyik legblődebb családi szálának felvezetésével, a fancy élményvakációra (és tudatos családi elterelésre, a szülők titkos válásának megkönnyebbítéséért) küldött testvérpár, a park menedzserasszonya, Bryce Dallas Howard (50/50), a park (mit park, VILÁG) gusztustalan hányingerkeltő máza, az régi-új genetikai remekművek, melynek kimaxolása a dínósimogatós minitriceratopsz (!!!), szóval a kezdő felütés már dörzsöltette rossz énem tenyerét.
Addig nem is hagyta koppanni őt, mígnem először merült fel benne a gondolat, hogy a kommersz őshüllők kifutószigete – ami voltaképp egy álom beteljesülése, sőt több annál! – valami sokkal vállalhatóbb üzenetet rejt egy jó pár talajréteggel mélyebben: a rengeteg tenyérbesüllyedés között jelenik meg az évtized egyik kalandfilm-felfedezettjének, azaz Chris Pratt karaktere, kinek vászonról sugárzó kimértebb, de agyafúrtabb, és semmiképp sem túlzó karizmája valóban telitalálat már a Galaxis őrzői óta, és itt is hellyel-közzel egy fogyaszthatóbb mederbe tereli ezen eseményeket. Értsd: az ő ésszerűsége elhiteti veled, hogy a már kezdő jelenetsorokban saját mentális kudarcaiban fuldokló Jurassic Worldnek mindez inkább tudatosan bemutatott, semmint menthetetlen sorsa. Így aztán össze is érnek egy idő után a szálak, kiderül kit is hajt igazán a közös, és kit az egyéni érdek, a rövid időtávú jajveszékelés és kiútkeresés pedig aztán tényleg felidézi bennünk a széria örökségét.
A szétaprózottság, a kismilliárd (már papíron is négy) tagú írógárda, Steven Spielberg és Frank Marshall producerek izzasztó, de mindenható jelenléte, a központi magot képző új faj, az INDOMINUS REX, és úgy általában a dínók filmbéli feltűnésének totálisan elbaszott időzítése (értem én, hogy nem akarják a nézőktől rejtegetni a lényt, de mintha csak besétálni a vágókép oldalán), és a jelenetsorok folytonos egymásra licitálása - hol gigantikusságban, hol pedig váratlan brutalitásban - fogják technikailag végérvényesen kipurcantani az első monstre szörnyfilmet a tavalyi Godzilla óta. Vicces is, mert ott viszont prímán koherens atmoszféra lengte körül Gojira destruktív tripjét, amiből meg aztán pont valami átélhetőbb emberiesség hiányzott.
Nos, a Jurassic World igazából mégiscsak olyan közelinek érezteti magát érdeklődői számára, mint ahogy a Godzilla nem, de megkockáztatom, hogy még saját franchise-ának legutóbbi passzusai sem, csak kár, hogy nem tudja megmagyarázni miért is bír ez oly nagy jelentőséggel számunkra. Mert abban rejlik értelme (és most tértünk vissza), hogy a jelen fiatal generációja is átélheti a régi, klasszikus értékek valós relevanciáját – ez esetben tehát a színtiszta génekkel megalkotott dínók fontosságát a génmanipulált őshüllő-termeléssel. Azonban a végső felvonásban atomjaira rombolja az elképzelést, egy Birdemic-szintű égi apokalipszissel (nem viccelek), valamint egy filmszínház szinten még ugyan egetverően monumentális, de akkor is egy Transformers-szellemű tér- és agyrombolással végjáték gyanánt.
Ezek által emelkedik új szintre a Jurassic World, ahol a nevettető és a nevetséges összeér. Ahol már nincsen sem érték, sem értelem. Csakis a valódi bűnös élvezet. Amit egy dínósimogatós minitriceratopsz hátán baktatva kívánnék átélni, köszönöm. 7/10
