Al Pacino, mint kiöregedett rocksztár, aki ráadásul még az életén is változtatni akar? Irány a mozi.

Dan Fogelmann elsőfilmes rendező, forgatókönyvíróként viszont már olyan filmek elkészítéséhez járult hozzá, mint a Verdák 1-2, a Last Vegas, az Őrült, dilis szerelem, az Aranyhaj és nagy gubanc. Rendezőként Christopher Plummert, Anette Beninget, Jennifer Garnert és Bobby Cannavalet (Gengszterkorzó) is sikerült megnyernie, ami azért valljuk be nem rossz kezdés.

Danny Collins közel 30 éve nem írt új számot, a rajongói az egyre idősebb generációból kerülnek ki, mindent rutinból csinál a színpadon, és tudja, hogy milyen számokat akar hallani a koncerteken a közönség. Azonban mindez nem zavarja, amíg nagyon jól megél belőle. Érzi ugyan, hogy változtatnia kéne, de az elhatározásához még hiányzik a motiváció.

Ez pedig nem várt helyről, a múltból érkezik, egy 1967-ben neki írt levél formájában, ami csak a mostani születésnapján kerül hozzá. A levél írója, John Lennon a siker személyiségtorzító hatásáról ír, és beszélgetésre hívja Dannyt, azonban ez a találkozó sosem jöhetett létre. Főhősünknek mégis elég ahhoz, hogy megpróbáljon változtatni alkohol-és kokain mámorban töltött életmódján és felvegye a kapcsolatot sosem látott fiával.

Ha esetleg a történet elolvasásakor felmerülne bennünk, hogy ilyen csak a filmkészítők fejéből pattanhat ki, akkor kellemesen fogunk csalódni. Ha megvárjuk a stáblistát, akkor egy rövid videóból kiderül, hogy Lennon tényleg írt egy ilyen levelet egy zenész társának, ami csak 34 évvel később jutott el a címzetthez.

A film a klasszikus újrakezdéses mozik eseményvonalát követi, így a történetben nem lesz semmi újdonság. Ezerszer láthattunk már kiégett emberekről/zenészekről szóló filmeket, próbálkozásokat egy élet rebootolására és családok összehozására. Akkor még is mi az a plusz, amitől ez egy jó film lett? A párbeszédek és a szereplők, értve ezen a karaktereket és a színészeket is. Utóbbiak érezhetően élvezettel dolgoztak a filmen, ehhez pedig jól megírt figurákat és párbeszédeket kaptak. Így olyan emlékezetes párosok jöttek létre, mint apa-fiú, férj-feleség, szülő-hiperaktív kislány, nagypapa-unoka, középkorú szívtipró-középkorú vagány nő, öreg barát-öreg barát viszonylatokban.

Al Pacino kellő iróniával formálja meg a pocakos, arany barnára szoláriumozott rockert, akinek hatalmas szíve van. Az ő alakján keresztül láthatjuk, hogy mit tesz az emberrel a siker, a pénz, és a függőség. Valószínűleg még épp időben lép ki a mókuskerékből, hiszen előbb utóbb az életmódja a vesztét okozná. Jó nézni az esetlen próbálkozását, hogy megismerje fiát és annak családját. Ettől lesz igazán esendő, és kerül közelebb Danny figurája a nézőhöz.

Az apa-fiú kapcsolat a film mozgatója. Sok mindent kell pótolniuk, ez viszont nem lehetséges súrlódások, hullámvölgyek nélkül. A két férfi életmódja és munkája is éles kontrasztba kerül, hiszen a fiatalember munkásként dolgozik egy építkezésen. Éppen ezért a világról alkotott elképzeléseik is mások, hiszen az egyikük csak a családjáról akar gondoskodni, míg a másikat főként a fényűző életmód fenntartása, és a külsőségek érdeklik.

A film soundtrackje John Lennon számokból lett összeválogatva, ami még inkább hozzájárul a történet hangulatához

Al Pacino karrierje során olyan filmekben játszott, mint a Keresztapa trilógia, A sebhelyesarcú, Kánikulai délután, Serpico, Krumplirózsa, Egy asszony illata, Az ördög ügyvédje. A 2000-es évektől azonban már egyre ritkábban sikerült megcsillogtatni tehetségét. A filmrajongók nagy örömére úgy tűnik, kezd végre magára találni (akár mostani filmbeli karaktere). Danny Collinsként ismét megmutatja, miért is ő korunk egyik legnagyobb színésze. 8/10