Létezik egy Tarantino előtt ­– Tömegfilm a nyolcvanas években című könyv, melynek már a címe is jelzi, hogy a rendező színre lépésével új időszámítás vette kezdetét az amerikai filmgyártásban. Quentin Tarantino a Coen tesókkal együtt valahol a művész- és a tömegfilm között lavíroz (midcult), hiszen túlzás lenne azt állítani, hogy a Kutyaszorítóban egy gengszterfilm (mely műfaji meghatározás a populáris filmek sajátja), de ugyancsak túlzó kijelentés művészfilmmel illetni ezt az 1992-es alkotást.

Annyi bizonyos, hogy Tarantino mindkét regiszterből vett át elemeket, de sokszor ismételt tény, hogy főleg a videotékás időszakából szerzett filmes ismeretei voltak rá óriási hatással, melyekből egyenesen jeleneteket emel át, hogy azokat saját szájíze szerint tálalja a közönségnek. Érdekes szerző-néző játék ez, ahol utóbbira hárul a feladat, hogy az utalásokat felfedezze, de természetesen az ázsiai és a 60-70-es években készült filmek terén járatlan mozilátogató számára is tartogat meglepetést a rendező (sőt, előismeret nélkül talán többet is). De nézőmegtartó erővel bírnak az olyan popkulturális elemek, melyek a film jelenidejéhez képest relevánsak. A kezdő jelenetben éppen Madonna egyik slágerének kivesézése folyik, miközben a kamera lassan pásztáz egy éttermi asztal körül, így ismerjük meg az öltönyös szereplők egy-egy jellemvonását. A jelenet tulajdonképpen sehová nem vezet, időben is nehezen behatárolható, mégis a természetesnek ható párbeszédek (egymás szavába vágás) és a szöveg tartalma (borravalóról való diskurzus) miatt elképesztően zseniális nyitány. Az egyébként tabudöntögetőnek ható szövegkönyv pont azért tud végig hiteles maradni, mert tényleg olyan, mintha egy társaság kötetlen beszélgetését hallgatnánk. Persze a se füle se farka dialógusoknak sokkal pragmatikusabb okai is vannak: a rablást kitervelő Joe külön kitétele volt az álnevek használata és, hogy semmi személyes nem hangozhat el az akcióban részt vevő felek közt.

A filmet annak idején több kritika érte szexista és rasszista eszmefuttatásai miatt, ezért a rendező későbbi műveinek tükrében úgy tűnik, mintha direkt elébe menne az ilyenfajta kifogásoknak és erős női karakterekkel támad például a Kill Billben, vagy a rabszolgatartás borzalmait dolgozza fel a Django elszabadulban. De a Jackie Brownig is öt évet kellett várni (afroamerikai főszereplőnővel eladott film egyébként még most is kevés van Hollywoodban). Akár elfogadjuk az őt ért kritikákat akár nem, tény hogy a Kutyaszorítóban egyetlen női karaktert vonultat fel, aki inkább, a sors furcsa fintoraként jelenik meg, alapvetően változtatva meg az események lefolyását (noha kronológiailag ez előbb történik, a feldarabolt narratívának köszönhetően csak a film utolsó harmadában kerül bemutatásra). Ha már itt tartunk, manapság szinte elképzelhetetlen, hogy egy film ne használjon flashback és/vagy flashforward szerkezetet, szétszabdalt történetvezetést (Nolan egyenesen sportot űz belőle). A lineáris filmekhez szokott közönség számára akkoriban ez újszerűnek hatott. A Kutyaszorítóban már említett éttermi jelenete után szó szerint a dolgok sűrűjében találjuk magunkat: egy félresikerült gyémántrablás utóhatásait ülhetjük végig a következő másfél órában. A meglehetősen erőszakos film a Narancs álnevű szereplő (Tim Roth) raktárházbeli agóniáját is végigköveti, melyhez szinte érzelmi feloldásként toldódnak be a történet további mozaikdarabkái. Plusz adalék, hogy a cselekmény nagy részének teret adó raktárhelyiség eredetileg egy régi halottasház volt, a reális vérmennyiségre pedig egy szakértőként kinevezett mentőtiszt ügyelt. Bizonyára a lehető legtöbb mennyiséggel számoltak, ugyanis nem spóroltak a művérrel.

Minden tekintetben emlékezetes Tarantino filmje, még ha idézhetőségből nem is vizsgázik jelesre, mint a Ponyvaregény, visszaidézhető és ikonikus jelenetekből már annál inkább. Egyetlen hibaként azt tudnám felróni, hogy sokszor leül a film, melyet a jelenetváltások egy pillanatra megbocsáthatóvá tesznek, de az általam is dicsért szövegkönyv is sok helyen unalomba fullad. Az ábrázolt miliő viszont olyan, mintha egy külön kis világba csöppennénk bele miközben a filmtörténelem egyik legjobban összeválogatott zenéi szólnak. Amit egy ekkora költségvetésből ki lehetett hozni, azt bizony Quentin ki is hozta. Valahogy így kell az alacsony büdzséből stílust varázsolni. 8,5/10