-SPOILERMENTES-
2008-ban, mikor kijött a Cloverfield, ami ha nem is formálta újjá a halódó szörnyfilmes műfajt, arra mégis jó volt, hogy a rendező, Matt Reeves kimutassa a foga fehérjét. Ő azóta önkéntes száműzetését tölti a Majmok Bolygóján (és ennek mi nagyon örülünk), de én még nagyon jól emlékszem arra a bizonyos metróalagutas részre a Cloverfieldből, ami az év egyik legdögösebb menekülős parajelenetét adta nekünk pár percben. Mivel a mai nappal startol a mozikban a 10 Cloverfield Lane - amiről egyébként hamarosan olvashattok egy alapos kritikát -, visszatekintünk hogyan is indult ez a story, kereken 8 évvel ezelőtt.
Felskicceltem egy vázlatot valami kávéfoltos szalvétára mielőtt nekiálltam volna a cikknek (jó rendben, egy k*rva felhőbe szinkronizáló notebook app volt na, ne legyetek már ünneprontók…), valahogy így nézett ki:
Ami NEM LESZ a cikkben:
- find footage filmek történeti áttekintése
- para, a film hosszú bevezetője miatt
- nyavalygás a kapkodó kamera miatt
- hiszti, hogy hol van már a szörny
- nyálcsorgatás Lizzy Caplan miatt.
Ami LESZ a cikkben:
- annak fejtegetése, hogy a Cloverfield egy baromi szórakoztató másfél óra.
- Bővebben:
Cloverfield
2008-ban, mikor kijött a Cloverfield, ami ha nem is formá… csak hülyülök, na kezdjük:
Egy bizonyos J.J. Abrams és az ő kisfia egy szép nap rótták Japán utcáit, majd bevetették magukat egy ottani játékboltba, ahol is alkalmuk nyílt az összes kiállított Godzilla makettet tüzetesen megvizsgálni. Ekkor suhant át a mi “wannabe Spielberg” rendezőnk fejében, hogy amerikának kéne már egy új szörny, egy olyan igazi saját, texasi akcentussal meg minden. Matt Reeves meglobogtatta előtte John Carpenter Menekülés New Yorkból című filmjének plakátját, amin a szabadságszobor feje Manhattan felhőkarcolói közt fekszik, és a Paramount már zöld utat is adott a projektnek.
2008 februárjának egyik szombatja: már a moziban, a sorok közt szerencsétlenkedünk a jegyekkel, mert valaki nem a saját helyére ült, de utálom. Aztán sötét és megindul. Bad Robot, arcok beszélnek a kamerába, zizis kép, meg valami házibuli, még mindig házibuli, Lizzy Caplan, jó zene, félrészeg dráma a konyhában, majd… majd egy óriási dörrenés, a székék is beleremegtek. WTF? A következő pillanatban meg látjuk, amint John Carpenter szabadságszobrának feje repül felénk, aztán nem sokkal utána kitör a pánik.
Valljuk be, azelőtt nem tolták így az arcunkba a find footage mozikat, mint az elmúlt pár évben, és habár később a stílus jópá... (hopp, ezt itt be is fejeztük). Szóval fura volt ez az egész, ahogy valami amatőr balek bukdácsolja végig a történéseket a gagyi kis kézikamerájával, közben meg be nem áll a szája, de mégis… ennek köszönhetően a mozi sötétjében Matt Reeves lehozta az egész feszültséget és félelmet ide hozzánk, a nyolcadik és tizedik sor közé, hogy az jól megnézhessen magának. A szereplők éktelen kiáltozása, meg az, hogy mindig rossz helyen vagyunk a kamerával és nem látunk abból a rohadt szörnyből semmit… Nálam ez működött. Jobbra néztem, és azt láttam, hogy a haverjaim se igen pislogtak, mióta beindult az őrület.
És igen, van aki rosszul lesz attól, hogy rángatózik a kamera és egy pillanatra sincs megállás, de nekem ez akkor dupla adag adrenalinlöketet és jobb átélést adott. Fel lehet róni, hogy lassan indul be a film, de ami aztán az első hangos basszus dörrenés után lepereg, az egészen a stáblistáig kitart, és baromira nem ereszt. Ja és természetesen közösségi élményként, barátokkal érdemes megnézni, úgy von be igazán a film, az se baj, ha közben elfogy pár sör.
Néhány szerencsétlen fiatal rosszkor van rossz helyen, és egy földönkívüli (?) támadás közepébe csöppen, amit egészen az utolsó leheletükig rögzítenek. Semmi másról nem szól ez a film, és szerintem jól is van ez így. Na… sikerült majdnem az összes pontot megszegnem, épp csak Lizzy Caplan hiányzik, hát tessék:
