-SPOILERMENTES-
Egy hónapon belül két hazai alkotás, ez nálam egyéni rekord, és ez a szám esetemben lefedi akár több év magyar-film fogyasztását. Nem vagyok büszke rá, mivel az utóbbi évek nagyon kellemes meglepetésekkel szolgáltak hazai fronton, és azt kell mondjam ez a tendencia azóta sem állt vízszintbe. Legutóbb a Hurok okozott kissé ügyetlen - bár néhol igenis kellemes meglepetést -, most pedig Till Attila filmje, a Tiszta Szívvel döbbentett rá, hogy a hazai filmes éra immáron kint van az állóvízből. Végre azt kezdem érezni, hogy ezek a filmek nem csak úgy “magyarosan” viccesek, vagy nekünk magyaroknak érthetőek igazán, hanem bárkinek, bárhol a világon. Teljes vállszélességgel megállhatják a helyüket nemzetközi szinten is.
Na de elég az okoskodásból, mondjuk ki nyugodtan: ez a film jó, sőt nagyon jó! Először is azért, mert rég nevettem már ennyit, nemhogy magyar-, de egyáltalán bármilyen filmen, másrészt pedig azért, mert őszintén mutat be és hoz kicsit közelebb hozzánk pár kerekesszékes srácot, rajtuk keresztül pedig a fogyatékkal élők világának egy kicsinyke szeletét. Teszi mindezt pátosz nélkül, egy óriási, teli fogsort villantó, kaján vigyorral a képén. Az, hogy a sajtóvetítés alatt megszámlálhatatlanul sokszor futott végig a sorok között, a néhol a mozi sötétjénél is feketébb humor okozta derültség, egy dolog. De hogy belőlem, akiből a manapság vígjáték címszó alatt futó limonádék, még egy halva született félmosolyt is csak kemény munka árán tudnak kifacsarni, hogy még belőlem is akaratlanul előtört a fuldokló röhögés, az már valami. Nem tudtam visszafogni, nem ment, kész.
A történet két fogyatékkal élő sráccal indul. Zolika (Fenyvesi Zoltán) és Barba Papa (Fekete Ádám) jóbarátok, segítik egymást az intézet falai közt, és próbálják valahogy elütni az időt, túlélni a monoton mindennapokat. Egy ilyen mókázás alkalmával akadnak össze Rupaszov-val, a deréktól lefelé béna ex-tűzoltóval (Thuróczy Szabolcs), aki egy kisebb összeszólalkozás után elhívja őket egy-két sörre, minek után egész szép kis fejfájást hoznak össze reggelre. Ez az idősebb, hirtelen haragú fazon, aki meglepően ki van tömve pénzzel, és aki csak 3 éve - sejthetően szolgálat közben - bénult le, nem akar az intézetben megrohadni, ezért alkalmanként a helyi alvilágnak intéz pár mocskos melót. Egy szerencsétlen véletlen folytán, a két srác szemtanúja lesz egy ilyen dolgos munkanapnak, amint Rupaszov egy ültő helyében négy maffiózót küld át a másvilágra. Az első sokkot kiheverve azonnal társulni akarnak. Így kezdenek egy csapatban bérgyilkosságokat vállalni egy kutyabarát, orosz ajkú gengszter (Vitanovics Dusán) megbízásából.
Persze a film korántsem hibátlan, mert olyan film nincs is (de van, a 2003-as Oldboy), de ezen kis apróságok a játékidő alatt fel sem tűntek igazán, úgy kellett keresgélnem valamit utólag. Ilyen a ritkán ugyan, de leülő cselekmény, vagy az utolsó 15 percnél pár dolog, de ez teljesen szubjektív. Amikor hallottam a sztoriról, nagyjából az volt az első gondolatom, hogy ez legalább annyira áll két lábon, mint egy átlagos Marvel film, abból is egy második rész, de nincs ok a riadalomra. A film alatt ez nagyon szépen összeáll, és a humor mellett a kellően drámai jelenetek megadják az elsőre meglehetősen abszurd történet mozgatórugóit. Ha már mozgatórugók, ez a film számomra attól működik igazán, hogy a vásznon nem színészeket látunk munka közben. A két főszereplő - mint az a filmből is nyilvánvalóan kiderül - valóban fogyatékkal élők, de nem csak róluk van szó. Kiemelni nem is akarok senkit, mert aki pár percnél tovább van a vásznon, az a karakter már működik. Az alakítások természetesek, hihetőek, sehol egy csúf manír, vagy egy derekasan felmondott egysoros, és ez az egyik, aminek igzán örülök a filmmel kapcsolatban. A másik Till Attila.
Be kell valljam egészen őszintén, kegyetlen előítéletekkel indultam neki a filmnek. A rendező neve nem sokkal mondott többet, mint pár homályos bulvár címlap, és néhány fél szemmel elkapott, kereskedelmi tévés szereplés. Ezt a tudatlanságomat a vetítés előtti utolsó héten már mesterségesen tartottam fenn. Azt ugyan hallottam, hogy Till Attila túl van már egy jól sikerült első filmen, valamint egy többszörös fesztiváldíjas rövidfilmen, de ezeket nem láttam, és ezt a nem tudást arra akartam felhasználni, hogy tiszta fejjel üljek majd a film elé. Mondanom sem kell, hogy ezek után két dolgot irányoztam be a hét további napjaira. Az első: megnézni a Pánik című filmet. A második: megnézni a Csicska című rövidfilmet. Ha azok is ilyen érzékenyen, ilyen humorral, jó arányokkal, nem túltolva, hasonlóan szép képekkel mesélnek az életről, vagy bármi másról, akkor óriási hibát követtem el, mikor figyelmen kívül hagytam őket. Ez után pedig úgy tűnik, most már végleg más szemmel kell hogy nézzek majd az eljövendő magyar filmekre, és ez az én időszámításom szerint történelmi pillanat. 7/10
