Filmünk hőse, Conor Lawror, kinek neve úgy cseng, akár egy klasszikus James Bond gonoszé, egy széthullófélben lévő dublini családban tengeti napjait. A hely tehát Írország, az idő pedig a nyolcvanas évek. A gazdasági helyzet szar, a zenék frissek, jók, és körülbelül az egyetlen menekülést jelentik a legtöbb fiatal számára a szegénység és a pocsék családi körülmények által szegélyezett rögvalóságból, még ha csak egy-egy pár perces tiritarka videoklip erejéig is.
Ősei a srácot egy racionális gazdasági döntést meghozva átíratják egy jóval olcsóbb, és nyilvánvalóan rosszabb, szigorú szabályokhoz kötött katolikus iskolába, ahol a tanárok papok, és még az is fáj a dirinek, ha nem az előírt fekete cipőt viseled, hanem – minő blaszfémia – barnát. Ja és persze ahogy ez lenni szokott, az osztálytársak sem túl kedvesek az új jövevénnyel.
Egy nap aztán, miután a helyi suttyó megajándékozza egy szép mokesszal, Conor meglát egy lányt a szomszédos kollégium lépcsőjén, aki úgy fest, mintha egy Duran Duran klipből lépett volna ki Dublin szürke utcáira. A jelenség megigézi, hatalmába keríti, mi mást is mondhatna neki, mint hogy épp videoklipet forgat a zenekarával, és szükségük van egy modellre? A csajnak tetszik a dolog, nincs hát mese, zenekart kell alapítani.
Conor fő tanácsadója, ha úgy tetszik mentora, a bátyja, Brendan, aki látszólag céltalanul, megcsömörlötten tengeti napjait a szülői házban. Valójában viszont ő a film legfontosabb karaktere, aki nélkül az öccse a legkevésbé sem lenne érdekes, és valószínűleg eltűnne Írország depresszív szürkeségében, a többi kitörni képtelen fiatallal együtt. Brendan látja el testvérét mindig friss zenei táplálékkal, amiből aztán meríthet a következő dalhoz, amivel közelebb kerülhet szíve választottjához, és ki tudja, talán a kitöréshez is, még ha eredetileg nem is ez volt a cél. Így aztán a srácok mindig kicsit más stílusú zenét játszanak, máshogy öltözködnek, ami igazán vidám perceket eredményez a vásznon. Mindig jó nézni ezt a kissé esetlen, de a végletekig lelkes, csináld magad hozzáállást, igazán hálás filmtéma. Lásd még: Tekerd vissza haver, Rocksuli, vagy Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni. Az elhangzó betétdalok egyébként végig rímelnek a látottakra, így érdemes odafigyelni a dalszövegekre is.
Egy biztos, aki szereti a zenét, illetve nincs kőből a szíve, ezt a filmet imádni fogja. Kimondottan kedves karakterek kalauzolásával tehetünk egy remek popkulturális időutazást a nyolcvanas évekbe. John Carney író-rendező személyes élményei ihlették a filmet, ami pedig azt jelenti, hogy szívvel lélekkel készült, és ez teljes mértékben érződik is. Igazi feel good filmcsemege így nyár végére, aminek még mondanivalója is van, de ezt nem rágja a szádba, inkább hagyja, hogy elmerengj rajta. A méregdrága, lelketlen tucatfilmek után kellett már ez, mint egy falat kenyér. Egyszerre boldog és szomorú, olyan mint egy jó Cure dal, vagy mint az élet maga.
9/10
