Amikor a végén feltűnt a görög rendező neve, még mindig nem volt fogalmam arról, hogy mit láttam, csak ahhoz kerültem közelebb, hogy miért olyan filmet tekintettem meg, amilyet. Volt egy sejtésem, hogy a Kutyafog direktora áll e mögött is, amit ugyan még nem sikerült megtekintenem, de hallottam, hogy elég bizarr. Ezek után mondanom sem kell, hogy a legújabb, A homár című filmjével is ez a helyzet.
David-et (Colin Farrell) láthatjuk, amint feleségével való különválás után egy hotel felé veszi az irányt. Bejelentkezéskor válaszolnia kell néhány kérdésre, többek között a szexuális preferenciáira is kíváncsiak, valamint el kell döntenie, milyen állat szeretne lenni, ha rosszul sülnek el a dolgok. Ekkor derül ki, hogy a vele lévő kutya annak idején a bátyja volt (vagy ha úgy vesszük, még mindig az). David a homárt választja és ezek után negyvenöt napja lesz arra, hogy párt találjon, különben azzá változik (időközben kiderül, hogy nem egyszerű átváltozásról, hanem átoperálásról van szó). Ezek után, ha lehet ezt még fokozni (ajjaj, hogy lehet!) bizarrabbnál bizarrabb dolgok követik egymást. Szigorú szabályrendszer uralkodik ugyanis: az még hagyján, hogy külön a nőknek és férfiaknak egyforma ruhában kell járniuk, de tilos a szex és az önkielégítésért kínzás jár. Ahogy megismerjük a szálloda lakóit ebben a környezetben már nem is tűnnek annyira kattantnak. Megértjük a motivációikat, hiszen senki sem akar állattá válni, így mindenkit az önös érdek hajt. Barátkozni bár lehet, de nem érdemes. A körülmények áldozatai ők. Visszatérve a pártalálásra, megismerünk egy nőt, akinek gyakran elered az orra vére. Őt kiszemeli egy férfi, aki úgy próbál hozzá közeledni, hogy előtte lefejeli az asztalt, kvázi azért, hogy az orrvérzés közös pont legyen. Itt megvillant a film egy olyan értelmezést, ami a hazugságokon alapuló kapcsolatok elé mutat görbe tükröt, de ezt a gondolatmenetet sem viszi következetesen végig. Tanúi lehetünk még annak a közös foglalkozásnak, amelyben a szálloda lakóinak a kint élő embereket kell levadászniuk. A jutalmuk nem marad el: minden egyes elkábított áldozattal megnövelik a párkeresésre szánható időt.
Egy idő után fel is hagytam azzal, hogy értelmet találjak a káoszban (a Filmtettnél kapott a film egy politikai felhangot[1]) egyszerűen csak hátradőltem és élveztem, hogy olyan filmet nézek, amihez hasonlót csak ritkán lát az ember. A történetet remekül támasztotta alá a zene is: a komolyzenei alapok a vonós hangszerekkel igazi balsejtelmes hangulatot árasztottak, melyhez a kékesszürke látvány is társult. Az operatőri munka is gyakran azon volt, hogy minél kényelmetlenebbül érezzük magunkat közben: sokszor a kép széléről lemaradtak személyek vagy tárgyak, kettévágva így őket. De még a tökéletesen szimmetrikusnak látszó beállítás is egy kicsivel volt elcsúszva a középponttól. A színészi játék, az előadott szöveg mindvégig merev volt és mindezekkel együtt kimértnek tűnt minden. Még a narrációnál sem volt jelen a játékosság, mely a legtöbb filmben pont ezt segítené elő. A sok "negatív" viszont pozitívra jött ki, tehát éppen ezek miatt lett a film a maga bizarr módján élvezetes és rendkívül szórakoztató.
Jorgosz Lanthimosz alkotása rengeteg, Hollywoodban is ismert európai sztárt felvonultat. Disztópiájában a már említett Colin Farrell mellett többek közt Léa Seydoux-val és Rachel Weisz-szel is találkozhatunk. Nem túlzás tehát európaiként hivatkozni a tavaly Cannes-ban is díjat nyert filmre. Az biztos, hogy Észak-Amerika nyugati partján nem sok hasonló készül. 8,5/10
[1] http://www.filmtett.ro/cikk/4025/jorgosz-lanthimosz-the-lobster-a-homar
