A film felütése bizarr és zaklatott. Kislány számol egy sötét szobában, egy cicás képet bámulva, közben a helyiségbe egyre közelebbről hallható zajok szűrődnek be. Az ajtót aztán felfegyverzett katonák nyitják ki, akik a lányt tolószékbe kötözik, majd betolják egy terembe, hogy tucatnyi hasonló sorsú társa mellett egy különös kémiaórán vegyen részt. Te meg csak ülsz és nézel, mert a látottak máris beszippantottak, és ha nem tudnád, hogy egy zombifilmre váltottál jegyet, akkor az elején lehet, hogy le sem esne, hiszen annyira szokatlan ez az expozíció.
Szokatlan, újszerű és mindemellett jó. A műfaj rajongói pedig végre elégedetten dörzsölhetik össze a tenyerüket.
Volt persze miből építkezni, a Kiéhezettek olyan, mintha fogták volna az elmúlt ötven év zombi-popkultúráját, amit lepároltak és az így nyert esszenciát addig finomították, amíg igazán ínycsiklandó és ütős nedű nem vált belőle. A zsánerben jártasaknak legalábbis biztosan feldereng majd egy-két klasszikus a film megtekintése közben. A környezet, a karakterek és úgy az egész alapszituáció is eszünkbe juttathatja a Holtak napját Romero-tól, vizualitásában pedig leginkább a 28 nappal/héttel később filmekhez áll közel, hogy csak két egyértelmű példát említsek.
A saját regényét forgatókönyvvé adaptáló Mike Carey érdeme, hogy amit látunk az az elődökből való tiszteletteljes merítés ellenére jóval több holmi olcsó utánérzésnél. Titka a remekül megírt karakterek és az azok közti viszonyokon felül leginkább a zombivész kialakulásának amúgy cseppet sem légből kapott magyarázatában rejlik. A rejtélyes vírus, meteor, műhold, akármi, amit meglebegtetnek, de igazából semmit sem tudunk meg róla, működőképes koncepció ugyan, de sokadszorra idejétmúlttá és unalmassá válik. Carey viszont nem hogy épkézláb magyarázatot adott a dögvész elterjedésére, még jócskán tovább is gondolta azt. A koncepció így nem reked meg ott, hogy vannak az élők, és a szép lassan lebomló mászkáló holtak, az emberiség pedig szép lassan eltűnik. A dolog ennél jóval összetettebb, de többet nem árulhatok el. Ezt a papírra vetett apokaliptikus víziót pedig Colm McCarthy rendező ültette át remekül a vászonra, dinamikus kamerakezeléssel, és hozzá illő egyszerre szép és zaklatott, a látottak remek kiegészítőjeként működő, illetve az érzelmek fokozására szolgáló zenével körítve.
A karakterekre visszatérve elmondható, hogy a cselekményt teljes egészében a köztük lévő viszonyrendszer, illetve konfliktusok gördítik előre. Ám hiába lennének jól megírtak, ha nem a megfelelő színészgárdára lennének kiosztva. A Kiéhezettek viszont ezen a téren is igen jól teljesít. A Melanie-t alakító Sennia Nanua derekasan helyt áll címszereplőként ( The Girl with All the Gifts), pedig vállára nem kis nyomás nehezedett. Karaktere hol bájosan naiv és szeretni való, hol pedig megfagy tőle benned a vér. Gemma Artenton a lány tanáraként, a későbbiekben pedig anyai ösztönei által kvázi elvakított védelmezőjeként szintén jól teljesít, de a legjobb Paddy Considine Parks őrmestere. A film elején még legszívesebben leköpnéd, később aztán gyökeresen meg fog változni a véleményed róla. Glenn Close-t pedig eleve kuriózum egy ilyen filmben látni.
A remek színészek jelenléte is csak arra szolgál tanúbizonyságul, hogy egy igazán színvonalas filmmel van dolgunk, így végre született egy újabb példa arra, hogy a gyakran lenézett horror korántsem alja műfaj, és igenis értékes művek születhetnek a zsáner keretein belül.
Van azért néhány zavaró momentum is, semmi különös, csak a szokásos logikátlan húzások a szereplők részéről. Olyanok, mint mondjuk bemászok egy sötét élelmiszerbolt résnyire felhúzott redőnye alatt a rádiót hátrahagyva, ami az egyetlen összeköttetés a társaimmal. Persze az ilyesmi felfogható műfaji sajátosságként is, és mivel az összkép több mint kielégítő, így könnyű elsiklani felette.
Horrorfilmről lévén szó felmerülhet a kérdés, hogy mennyire véres darabbal állunk szemben, az élőholtas szubzsánernél pedig ez amúgy is sarkalatos pont. Nos, abban a korban, amikor az ingerküszöb a mindenféle kínzós filmekkel, meg kábelcsatornákon futó, explicit erőszakot cirkuszi látványosságként felvonultató sorozatokkal a csillagos égig lett repítve, nehéz lenne újat mutatni. A Kiéhezettek nem is próbálkozik ezzel, véresnek véres persze, de az indokoltnál egy fokkal sem erőszakosabb, nem ez a lényege, így nem is ezzel próbál kitűnni. A legfelkavaróbb rész, egy sajátos post-mortem szülési jelenet például csak szóban hangzik el, de így is pont elég hatásos. Azért zárójelben megjegyzem, hogy kíváncsiságból megnézném mit kezdett volna ezzel a hírhedt olasz horrorguru, Lucio Fulci, ha még élne szegény.
Meglepő lehet ugyanakkor a humor jelenléte, főként a film második felében hangzik el több élcelődő beszólás, cinikus egysoros, amiken jókat lehet derülni és remekül oldják a végig jelenlévő feszültséget. Ez is azt mutatja, hogy jól kimunkált, sokrétű darabbal állunk szemben, ami végre friss vért pumpál a műfaj szikkadt vénáiba. Ideje volt már.
8/10
