Bár Nic Cage több mint 100 szerepével korunk egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze, a Renfield előtt mindössze egyetlenegyszer alakított vámpírt és azt is még évtizedekkel ezelőtt. A vámpír csókja ráadásul atipikus vámpírfilm, lévén főszereplője voltaképpen saját képzelgéseinek és nem pedig egy valódi vérszívónak áldozata. Azonban Cage akkori karaktere, a beosztottját testi-lelki értelemben bántalmazó főnök archetípusa köszön vissza legújabb szerepében is, hiszen Drakulaként minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy famulusa meg se merje kérdőjelezni a hierarchiában betöltött szerepét. A film - eltérvén a klasszikus Stoker-regény eseményeitől - éppen ezt a konfliktust hivatott bemutatni.

A történet ezáltal a címszereplőre, Renfieldre (Nicholas Hoult) van kihegyezve, aki már sok évtizednyi szolgálata után kezdi megkérdőjelezni létének értelmét és gazdája iránti hűségének jogosságát. Amikor éppen nem gazdája következő áldozatára leselkedik, akkor terápiás csoportban vesz részt, hallgatja mások panaszait, aminek köszönhetően ráeszmél arra, hogy talán még mindig nem késő változtatni helyzetén. Az igazi lökést pedig az adja meg neki, amikor egyik este úgy dönt, hogy kockáztatván Drakula haragját megment egy rendőrtisztet (Awkwafina) a biztos haláltól és elüldözi támadóit az étteremből. Csakhogy ezen döntésével nem pusztán főnöke, hanem New Orleans egyik maffia-családjának figyelmét is magára vonja.

Az önismereti és toxikus munkakapcsolati problémával küszködő Renfield története legfeljebb csak címszavak szintjén tragikus, hiszen Ryan Ridley és a The Walking Dead képregények írójának, Robert Kirkmannek a sztoriját sokféle jelzővel lehetne illetni, viszont a drámai aligha lenne köztük. Végtelenül leegyszerűsített, az akcióknak és humornak teljesen alárendelt forgatókönyvről van szó, amit a Lego-filmekkel, valamint a Robot Chicken sorozattal már bizonyító Chis McKay vitt vászonra. A nevek alapján alapvetően minden adott volt ahhoz, hogy a Renfield a következő közönségkedvenccé nője ki magát, azonban van egy nagyon súlyos hibája, ami teljesen kizökkentheti nézőjét: a vágás.

Ugyan mára már sajnos teljesen bevett gyakorlattá vált az akciójelenetek túlzott tördelése, ami részint a jelenetek forgatási idejének tendenciózus csökkentéséből, valamint a színészek/kaszkadőrök fizikai épségének megőrzéséből következik, a Renfield mégis képes volt látványosan alulmúlni az elvárásaimat ezen a téren. Már a film legelején érződik, hogy a komplexebb akciókból a másodpercenkénti 3-4 vágás végett alig lehet majd látni valamit és nagy bánatomra nem tudok egyetlen olyan akciót sem mondani, ahol a kameramunka, a koreográfia és a vágás szentháromsága egyszerre vizsgázott volna kitűnőre. Többnyire csak sejteni lehet, hogy mi is történik a vásznon, de a megvalósítás legfeljebb pillanatok erejéig képes visszaadni mindazt, amit a film készítői elképzelhettek.

Így pedig hiába folyik patakokban a művér, hiába hullanak a végtagok, a vérgőzös fekete-komédiával átitatott akciók közel sem érik el a várva várt hatást. Az akciókon felüli poénok már jobban sikerültek, Houlthoz kifejezetten jól illett Renfield kissé zavarodott, önbizalomhiányos karaktere. Awkwafina hozza a tőle megszokott nagyszájú karaktert, de az igazi sztár Cage volt a Drakulájával. Míg A vámpír csókjánál Max Schreck Nosferatuját igyekezett parodizálva felidézni, ezúttal Lugosi Béla legendás vámpír-alakítását vette alapul és tette mindezt a tőle megszokott camp formájában. Ha valamiért, akkor érte érdemes lehet beülni a moziba. 5,5/10