A tudomány különböző területein rengetegféle felosztást találhatunk arra vonatkozóan, miként differenciálható a modern társadalmunk. Az 1800-as évek végének közgazdászai és szociológusai éveket, évtizedeket vitatkoztak arról, hogy ebben a kérdéskörben vajon a gazdasági szempontok, a hatalommegoszlás, vagy esetleg a kulturális attitűdök felől érdemes kivetni a XIX. század végének forrongó társadalomtudományi diskurzusaiban edződött csákjáikat. Mi itt a Supernatural Movies-nál egy progresszívabb iskolát képviselünk. Ez a következőképpen hangzik: egyfelől ott van az a társadalmi réteg, akik szerint a The Last of Us képviseli a történetmesélés csúcsát a videojátékiparban. Vannak egy páran. Velük szemben állnak aztán azok, akik úgy vélik – idézem: "It's not the greatest story ever, it's a fuckin’ escort mission.”
A tudomány felszentelt embereként természetesen nem foglalhatok állást ebben az ügyben, de annyit azért mondhatok: a játékot gyártó Naughty Dog nem is kifejezetten az eredeti, vagy újító jellegű történeteikkel ért el ekkora hatást a játékiparban, hanem – durván fogalmazva: azok kivitelezésével. Ahogyan meg vannak írva azok a sztorik. Amilyen organikusan működnek a bennük élő, lélegző (és sok-sok nem lélegző) karakterek, valamint a narratíva egyéb elemei. És ez nem csak a The Last of Us-ra (a játék második részéről itt írtunk), de a cég másik nagyágyújára, a filmes adaptációjában már sokkal kevésbé szerencsés Uncharted szériára is igaz. A megvalósítás minősége a lényeg, és nem pedig az, hány csavar van a történet végén. Ha játékról van szó, ez igaz a látványra, a zenére, valamint a mechanikára is. Éppen ezért mondható ideális együttállásnak, hogy a Naughty Dog játékának filmes adaptációja az HBO égisze alatt készült el, mert Stranger Things ide, Ted Lasso oda, a saját gyártású sorozatok világában ők működnek igazán hasonló színvonalon. Match made in heaven – ahogy mondani szokás.
A pilot epizódot elnézve – amit az HBO Max sajtóeseményének keretében sikerült idő előtt megnéznem –, annyi már bizonyos, hogy a rendező, Craig Mazin legalább olyan ügyesen lavírozik a The Last of Us zombirealista keretei között, mint ahogy azt tette íróként a szintén HBO gyártásban megvalósított Csernobil sűrű céziumfelhőiben. Elkapta azt a fajta látványt és józan megközelítést, amit a játékban láttunk. És ha mindez itt-ott jómunkás kezek szolgai adaptálásának is tűnik, emiatt azt hiszem egyetlen rajongó sem fog valami csúnyaságot bekommentelni a panaszkönyvbe.
Nyilván minden magát valamire is tartó gamer halálosan retteg attól, hogy a főszerepet játszó Pedro Pascalnak esetleg nem ugyanúgy áll a frizurája, mint Joelnek a játékban, és meg kell mondjam, nem minden ok nélkül. Történt ugyanis, hogy Joel testvére, Tommy immáron nem szőke, ahogy a jóisten – Neil Druckmann – megteremtette, hanem barna. Az arculcsapás magabiztos pökhendisége szinte felforgató. Látlak téged, HBO, látlak téged, és tudom mit tettél! Egyéb tekintetben viszont itt az idő, hogy mindenki lehiggadjon: a színészválasztás egytől egyig megállja a helyét. Joel, Ellie, Tess remekül festenek, habár itt engedtessék meg annyit hozzáfűznöm, hogy egy hangyányival jobban kedveltem Troy Baker hangját Joelként. Esetleg nem lehetne azt, mint Darth Vedernél, hogy Pascal játszik és tátog, és közben Troy Baker a hangját kölcsönzi a karakternek? Csak pusztán elméleti síkon. Na, de mielőtt itt végleg doktori fokozatba kapcsol ez a kis beszámoló, hagyjuk az elméleteket meg a síkokat, és forduljunk rá arra a kérdésre, ami valóban mindenkit érdekel: ez most akkor tényleg egy jó játékadaptáció?
Hegyeket megmozgatni képes önfegyelem és hidegvér kellett ahhoz, hogy gátat vessek azon törekvéseimnek, hogy legalább picit fejtegethessem a videojátékok és filmes feldolgozásaik közti, régi sérelmekkel terhelt, bonyolult kapcsolatot, de sikerült, így rövidre fogom. A The Last of Us első epizódja egy nagyon fasza adaptációja a játék első egy órájának. Soha rosszabbat.
Szavazatoddal áldozz te is a tudomány oltárán, és ileszdd be magad a társadalomba:
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
