Két éve Reisz Gábor diplomafilmje, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan az aktualitásával, őszinteségével, valamint egyedi humorával gyorsan a kritikusok és a közönség kedvencévé nőtte ki magát, s boldogan állíthatom, hogy VAN valami jó magyar film a mozikban. Tudniillik Hajdu Szabolcs önreflexív humorával átitatott családterápiája a maga autentikusságával, realisztikusságával és jellegzetesen magyaros mentalitásával bőven rászolgált a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál nagydíjára.
Mondhatni nolani szimbolika járja át Hajdu karrierjét, hiszen a kiváló Bibliotheque Pascal után huzamosabb időre eltűnt, hogy a Délibáb címre hallgató easternjével térjen vissza. Utóbbi tekintendő zuhanásának, hiszen filmje a munkásságát hozzám hasonlóan kedvelők számára is leginkább egy öncélú blöffként hatott, mintsem a vadnyugati filmek esszenciájának az Alföld pusztaságába való átültetéseként. Na, de miért zuhanunk a mélybe? Hogy megtanuljunk kimászni belőle. Avagy a félresiklott projekt után ideje volt tisztázni célkitűzéseit, s mint ahogyan tette korábban is, a nagyvászon helyett a színház felé fordult és megírta az Ernelláék Farkaséknál c. darabját.
Érezhette a benne rejlő potenciált, lévén bevallása szerint egyből tudta, hogy a vásznon is lehet helye a történetnek, s ennek megfelelően a tavalyi mű már idén a mozikba is került. A Filmalap bíráinak valagpolírozása helyett Hajduék tökösek voltak, maguk gründolták össze a büdzsét, filmstúdió helyett saját lakásukban forgattak és a szerepek nagyobbik felét is maguk között osztották szét. A helyszínválasztásuk, illetőleg, hogy a családi konfliktust egy valódi család, a sajátjuk bevonásával ábrázolták, egyszerűen briliáns húzásnak bizonyult, olyan autentikusságot kölcsönzött filmjének, amilyennel nagyon kevés alkotás vetekedhet.
Ennél is fontosabb, hogy előbbiből következően a filmben bemutatott hétköznapi konfliktusok sokkal hihetőbben jelennek meg a vásznon, s noha az egykoron hősszerelmesek eltávolodása nem olyan lírai, mint Cianfrance Blue Valentine-jában, a gyermeknevelés kihívásai is sokkal minimalistább formában jelennek meg, mint Linklater Sráckorában és a felnőtt kori identitáskeresés még a VANnál is gunyorosabb, de ezek a pontatlan kidolgozások, inkább kérdések feltevésére, mintsem megválaszolására irányuló koncepió így, a tökéletlenségében működik a legjobban. Ugyanis, ha még a legegyszerűbb párkapcsolati kérdésekre sincsenek univerzális válaszok, miért lennének éppen a legbonyolultabbakra?
Coelhoi idézetgyűjtemény helyett tehát a kis magyar valóság, a nagy elköteleződések utáni pofára esések és a felnőtt lét kihívásai előtti keserédes bálvány az Ernelláék Farkaséknál. Egy olyan film, ami attól válik igazán azzá, hogy egy apró tanmesét leszámítva a lehető legkevésbé sem próbál meg filmként működni, s attól olyan magyarosan egyedi, hogy a felmagasztaló romantizálást elvetve ábrázolja a hétköznapjaink konfliktusait. Elkeserítően mélydrámai, de valahol mégis mosolygunk a nézése közben. Lehet ennél ellentmondásosabb gyönyört a vászonra álmodni? 8/10
