Három év után visszatért a szedett-vedett csillagközi hős bagázs, akik a Marvel mozi-univerzum üde színfoltjaként robbantak be a köztudatba. Akkor hazánkban még valószínűleg csak maroknyian, leginkább a beavatott geekek hallottak a galaxis őrzőiről, csakúgy, mint a filmet író és rendező James Gunnról is. Akik viszont legalább az egyiket ismerték, azok már valamiféle elvárással ültek le az első film elé is. Ahogyan pedig Pókembernél a nagy erő, így a második rész esetében a szélesebb körű ismertség és népszerűség járhatott nagy felelősséggel, ám olybá tűnik, hogy az alkotógárda - illetve a Marvel fejesei - kellő lazasággal kezelték a helyzetet, aminek mindenki csak örülhet. A galaxis őrzői vol. 2. ugyanis egy legkevésbé sem izzadságszagú folytatás, sőt, véleményem szerint jobban sikerült, mint az első rész.
Űrlord és flúgos társainak első mozis kalandjánál az abbéli örömöm, hogy láthatok végre egy megszokottól eltérő Marvel mozit, némi csalódottsággal is párosult. Ez pedig abból adódik, hogy ismertem James Gunn korábbi munkásságát. A fickó a Troma nevű trashfilmkere szakosodott stúdiónál kezdte meg filmes karrierjét, majd a Holtak hajnala remake forgatókönyvének megírása után rendezőként is levezényelt két igazán jó független filmet. A nyolcvanas évek kertvárosi sci-fi horrorjait megidéző Slithert a már képregényfilmekre kacsintgató, de a legkevésbé sem kommersz Super követte. Ezek után érthető, hogy A galaxis őrzőit látva elfogott néminemű aggodalom abbéli félelememből fakadóan, hogy Gunnt is bedarálja a nagy hollywoodi gépezet, az ordas költségvetés pedig szépen elnyomja az egyéni hangnemet. Mert mint azt már említettem, a stúdió filmjeinek sorából kilógott ugyan ez a tiritarka űropera, azért az nyilvánvaló volt, hogy bár a forgatókönyvet is ő írta, Gunn azért nem dolgozhatott annyira szabadon, mint korábban.
Na de a második részre valami olyasmi történt, mint annak idején Tim Burton Batman filmjeinél, amikor is a kócos direktor a stúdió maximális bizalmát élvezve a második részre már sokkal nagyobb alkotói szabadságot kapott. Ennek eredményeképpen a Batman visszatért nézni olyan élmény, mintha egyenesen Burton fejébe tennénk egy hagymázas kirándulást. Ehhez hasonlóan pedig, ha lehet ilyet mondani, akkor A galaxis őrzői vol. 2. is sokkal "James Gunnosabb", mint az első volt.
A cselekményre nem nagyon szeretnék kitérni, legyen elég annyi, hogy a film úgy indul, mintha megint az egész egy MacGuffin köré lenne felhúzva, ám szerencsére nem így van. Mordály értelmetlen rablása a film elején csak egy sokkal érdekesebb kalandnak szolgáltat kiindulási alapot, illetve a film egy pontján a szociopata mosómedve múltjára és motivációira is segít rávilágítani. Itt pedig álljunk is meg egy kicsit, ugyanis ez az amitől véleményem szerint jobb lett a folytatás, mint az első film volt. Értelmetlen és unalmas töltelékakciók helyett sokkal több idő jut ugyanis a karaktereknek. A film jellegéből adódóan nem kell persze komoly dolgokra gondolni, egyszerűen csak arról van szó, hogy összetettebben van ábrázolva a viszonyrendszerük, kevésbé egysíkúak, valamint így a poénoknak is több hely jutott, ami úgy érzem, hogy azok minőségén is javított. Draxnek például minden pillanata aranyat ér. Sokkal nagyobb szerepet kap Yondu és az egyik embere, Kraglin is. Előbbit a rendező egyik kedvenc színésze Michael Rooker játssza, utóbbit pedig az öccse, a kissé esetlen Sean Gunn. (Egyébként a kisebbik Gunn bújt Mordály bőrébe is mindkét filmben, azaz ő ugrálta végig a forgatásokat kék vagy zöld kezeslábasban, hogy aztán a mozgása alapján létrehozzák a CGI mosómedvét.)
Aztán ott van az Egót, az élő bolygót játsszó Kurt Russel, akinek nem sokat kellett csinálnia ugyan, de már a puszta jelenléte is ad némi pluszt, karaktere pedig van annyira érdekes, hogy ne feledjük el a vetítést követő első órában. Ez nem minden Marvel filmnél van így, csak azért mondom.
A kötelező és elkerülhetetlen nagy összecsapások és űrcsaták egysíkúságát is oldja az író-rendező humora. Ott vannak például a drón vadászgépek, ami egyrészt hatalmas ötlet, másrészt olyasféle jó értelemben vett kocka-humorral van bemutatva a használatuk, melyhez foghatót utoljára a Futuramában volt szerencsém látni. Ezen felül a film pancsol a nyolcvanas évek popkultúrájában vagy éppen kultúrhulladékaiban, ez már nézőpont kérdése, a lényeg, hogy ebből is látszik, hogy élvezettel és eléggé szabadon készülhetett el. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy a stáblista alatt egy David Hasselhoff dal szól, aminek James Gunn írta a szövegét. Egy nagy költségvetésű hollywoodi blockbusterben. Hát mi menő, ha ez nem? A végén azért kicsit többet kapunk a kötelező pátoszból, mint kéne, mindenki összeborul mindenkivel, aminek nem örültem annyira, de Hasselhoff miatt elnézem, egye fene.
8/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket Facebookon vagy Twitteren!
