Az írás spoilerektől nem mentes, így ha nem láttad valamelyik Alien filmet, ne olvasd tovább!
Amikor Walter Hill a hetvenes években megtalálta magának Ridley Scottot, aki addig csupán egy nagy játékfilmet rendezett, valószínűleg nem sejthette, hogy minden idők egyik legnagyobb direktorát ülteti a Dan O’Bannon és Ronald Shusett ötlete alapján készült űrhorror rendezői székébe. Scott pedig jött, látott, és megrendezte a történelem talán legnagyobb hatású filmjét. Generációk rágták tövig a körmüket, ahogy a halál a Nostromo minden egyes szegletét átlengi.
Az Alien mind a mai napig egy igen hangulatos mű, ugyanakkor nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy mára kissé megkopott, ami – kissé ironikus módon – annak (is) köszönhető, hogy mennyire beleitta magát a popkultúrába. Csakhogy egy példával éljek, a legtöbb helyen pozitívumként említik, hogy nem lehet tudni, ki is a főhős, hiszen ennek a „gyanúja” először Kane-re, majd annak halála után Dallasra terelődik. De mikor ez utóbbi is áldozatául esik az idegennek, onnantól már nem hihet a néző semminek, legalábbis ha nem rendelkezik semmiféle háttér információval a kánont illetően. Én a tavalyi (első) megtekintésnél már pontosan tudtam, hogy itt bizony Ripley lesz a főszereplő. Valamint hiába van még mindig egy nagyon sötét hangulata, ami miatt egy pillanatig sem válik unalmassá, mára már nem tud borzongást kelteni az emberben, aki először nézi meg (hacsak nem nagyon fiatalon látja).
De nem akarom elvitatni az érdemeit, mert változatlanul egy nagyon jó filmnek tartom a Nyolcadik Utast, egy érdekes (viszont egy kicsit sántító) értelmezési lehetőséggel. Kiemelkedő minőségét (na meg Scott zsenialitását) az is jól mutatja, hogy három folytatása már meg sem közelítette minőségében. Cameron akciófilmje számomra kissé unalmas volt, ráadásul azzal a sok száz lemészárolt Aliennel azt a képet is lerombolta bennem, hogy a Xenomorph lényegében egy elpusztíthatatlan, felsőbbrendű életforma. Fincher drámájának érdekes felütése volt egy szép lezárással, de iszonyat sok volt benne az üresjárat, és az idegen nagyon röhejes volt benne. Jeunet sci-fijét pedig elejétől a végéig nem lehetett komolyan venni, annyira rossz volt. És ezt még sikeresen fejelték meg a Strause tesók, de főleg Paul W.S. Anderson a borzalmas Alien vs. Predator filmekkel, amik inkább ipari hulladéknak, mintsem filmnek felelnek meg.
Az 1997-es Feltámad a Halál után egy 15 éves csend szállt az univerzumra, mi alatt ugyan napvilágot látott a két előbb említett AvP film, de ezeket igyekszik nagyjából mindenki inkább elfelejteni. A 2012-es esztendő nyarán a mozivásznakra került az az alkotás, aminek segítségével Scott visszanyúlt a saját gyerekéhez, de ahelyett, hogy tovább vitte volna a Ripley utáni időkre a franchise-t, ő múltban kezdett fürkészni. Sokkal jobban érdekelte az, hogy hogyan született meg a Xenomorph, ki is a Space Jockey, illetve ha már ezekre a kérdésekre választ akar találni, akkor arra is, mi honnan jöttünk, mi végről valóak vagyunk.
Ennél a váltásnál jobb döntése pedig nem volt Scottnak (illetve egy volt, de erről később). Egy nagyon érdekes alternatív teremtéstörténetet adott fajunknak, és így lett a Prometheus is egy meglehetősen misztikus science fiction film, igaz teljesen más módon, mint a Nyolcadik utas, sőt teljesen elütött attól. Már nem a horroron, és a borzongáson volt a hangsúly, hanem az eredetünkön. És így egy igen lassú, az eddigieknél jóval filozofikusabb, és csak ritkán izgalmas produkció jutott osztályrészünkül, de ez egyáltalán nem baj. Jól tudom viszont azt is, hogy nem mentes a hibáktól. A két kutató eltévedése a barlangban például már-már komikus, és nincs rá mentség, még akkor sem, ha – elvileg – a DVD-kiadás extra jelenetei között meg van magyarázva a furcsa viselkedésük (igen, be vannak állva, mint annak a rendje). 
A filmet a kritikusok vegyesen fogadták, a korábbi rajongók (és a nosztalgiasznobok) reakciója pedig egyöntetűen negatív volt. Az első megtekintésnél, ami számomra az első Alien univerzumában játszódó film (lehet, hogy ez is rettenetesen nagy mázlija a produktumnak velem kapcsolatban) is volt, nekem sem nyerte el a tetszésemet. Aztán megnéztem újra, és újra, és újra. Elkezdtem felnőni hozzá, megérteni, és közel került a szívemhez. Az egész filozofikusabb hangvétel pedig remekül ágyazott meg valami nagyobbnak, érdekesebbnek, komplexebbnek, és ezekkel együtt az őrségváltásnak is.
Szépen, lassan elérkeztünk 2016 végéhez, ahol befutott az új rész, a Covenant előzetese, és a nép egy emberként adta nem tetszését, mi szerint a produkció nem lesz más, csak egy, a kor nosztalgikus trendjeit meglovagló blockbuster. Scott, ami eme 15 fős társaság történetét illeti, válaszút elé került. Rendez egy, a Prometheus nyomdokain haladó, filozofikus filmet, amiben feltűnnek ugyan a Xenok, de nem feltétlenül rajtuk van a fókusz vagy megcsinálja – az Ébredő erő mintájára – az Alien kvázi remake-jét. Szerintem mondanom sem kell, hogy mennyire jól döntött a direktor úr. A filozofikus irányt választotta, aminek köszönhetően a korábban emlegetett őrségváltás 2017-ben elérkezett.
A Covenant ráadásul továbbmutat elődje kérdéseinél, és nem az érdekli, hogy ki volt a teremtők, honnan jöttünk, hanem hogy mi jön utánunk, és hova tartunk. Mindezt pedig a két android David és Walter dialógusain keresztül szemlélteti. Van egy meglehetősen abszurd jelenet, amikor David furulyázni tanítja Waltert, akinek ez idáig nem engedték meg, hogy alkosson, így sokkal robotszerűbb, nincs egyénisége, ami értelmezhető egy meglehetősen éles fricskaként a mai fiataloknak, és fogyasztóknak, akik mindenben az aktuális divatot követik, nincsenek egyéni, értelmes gondolataik, hanem egy Instagram képen mutogatják az új cipőjüket, egy Twitter bejegyzésben próbálják megmagyarázni világ nagy dolgait (Hello, Oravecz!), és a Facebookon egy Justin Bieber szám megosztásával fejezik ki sablonos életük pitiáner problémáit.
Kicsivel később David először kommunikálni kezd saját teremtényével, egy Neomorph-fal, de ezt megszakítja Oram, a hajó kapitánya, így bosszúból belőle kelteti ki az android a történelem első, általunk ismert Xenomorph bébijét. És egy igencsak furcsa jelenetben létrejön az egyezség (a Covenant a Bibliában az istenek és emberek közötti megegyezést jelenti) David és a kis idegen között. A végén pedig, ugyan teremtményét legyőzik, de mikor elaltatja a két megmaradt tisztet, ő pedig teremtménye már-már tökéletességét látva két facehuggert tesz a keltető gépbe, dicsőséggel felvértezve vonul be a Valhallába. Az ember szerinte egy pusztulásra ítélt faj, aki csak a saját megváltását keresi, de nem lehet engedni nekik. Eszünkbe juttatja, hogy bár a földi evolúciónak a csúcsán voltunk jó darabig, de mi is csak egy fejezet vagyunk az univerzum hatalmas könyvében. Mindezek ellenére emlékeztet minket a film Walter révén, hogy David sem tévedhetetlen (az Ozymandiast nem Byron, hanem Shelley írta), hiába érte el az istenek szintjét. 
És ha már szóba jöttek a karakterek, akkor vissza kell, utaljak Scott legnagyszerűbb lépésére, ez pedig az, hogy a két android szerepe Michael Fassbenderre lett kiosztva, aki az egész franchise történetének legerősebb színészi játékát prezentálja. Teljesen hideg, meggyőző, félelmetes, és gigászi. Pontosan olyan, amilyen egy isten. Ezzel a szereppel pedig végleg belépett az elitek sorába, hovatovább licitált egy helyre a halhatatlanok csarnokába. És mivel színészekről van szó, mindenképpen ki szeretném emelni Katherine Waterstont, aki tökéletes az újévezredi Ripley bőrében.
Meglehetősen érdekes mű lett a kánon legújabb darabja, és baromi nagy utálat fogja övezni még egy darabig, ahogy övezi most is. Ezzel együtt pedig elismerem, hogy minden dicséretem/szuperlatívuszom ellenére sem állítom, hogy hibátlan film lenne, sőt! De biztos vagyok benne, hogy a gyerekem generációjának a Nostromoja már a Prometheus, valamint a Covenant lesz, és ez így is van jól. Okos, erős, lehengerlő science fiction, amit az eredeti mű rajongóinak nem igazán ajánlok, mert baromi nagy csalódást fognak megélni. Aki viszont szerette a Prometheust, az bátran váltsa meg rá a jegyét, nem fogja megbánni. Lehet, hogy csak én látom bele, a fentebb említett dolgokat, de ha ez így is van, egy percig sem bánom, amíg ilyen nagy hatást gyakorol rám.
És melyik a legjobb Alien film? Ha mai szemmel nézem, szerintem a Covenantet mondanám, de ha a saját korában vizsgálom mindegyiket, akkor valószínűleg a Nyolcadik utast hoznám ki győztesül, azonban ezek sem biztosak, mert mindahányan vagyunk ennek a kiemelkedő és fantázia dús világ szeretői, más és más miatt sikerült a szívünkbe zárni. Van, akinek a Nyolcadik utas fojtogató atmoszférája miatt, van, akinek a Bolygó neve pörgő akciója miatt, de még olyan is van, akinek a Végső megoldás szívszorító lezárása miatt. Nekem a legutóbbi két rész androidja miatt. Egy dolgot tudok csupán 100%-os bizonyossággal állítani: Scott univerzuma nagyon érdekes, és ezernyi titkot rejt még. Epekedve várom a következő részt, és nagyon, de nagyon remélem, hogy nem kell csalódnom benne.
