Mária Magdolna a Biblia egyik legvitatottabb szerepű és jelentőségű alakja. Egyesek szerint Jézus legközelebbi bizalmasa volt, mások szerint egyszerű prostituált, és vannak, akik szerint Jézus gyermekének édesanyja volt.
A Mária Magdolna személye körüli viták kiváló táptalajt biztosítanának egy sokkal bulvárosabb, titokzatosabb megközelítésnek is, ahogyan ezt annak idején Dan Brown A Da Vinci-kóddal kis is használta. Szerencsére ezúttal azonban teljesen máshová kerül a hangsúly. Eleve érdekes az alapfelvetés, hogy az alkotók a megszokottól merőben eltérő módon, egy nő szemszögéből láttatják Jézus Krisztus földi életének jelentősebb eseményeit.
A film borzasztóan döcögősen indul, Mária életének és helyzetének ismertetése gyakorlatilag egybefüggő, a néző számára kínos pillanatok sorozata, bugyuta párbeszédekkel és sehová nem vezető eseményekkel. Azonban, ahogy belép az életébe, és a filmbe is Jézus, egy sokkal előremutatóbb epizód kezdődik, ami majdnem kitart a film végéig. Ez az a rész, amit igazából érdemes figyelemmel követni, néhány igazán felemelő pillanatnak lehetünk szemtanúi.
Az, hogy a bibliai történeteket viszonylag nagy szabadsággal kezelték és inkább csak felskiccelték a vászonra, egyes történetszálakat pedig teljes egészében újraköltöttek, önmagában nem jelent nagy problémát, mert így is sikerült hűnek maradni a bibliai történetek szellemiségéhez. Még az sem zavaró, hogy Jézust egy kétségeiben gyötrődő, valós félelmekkel bíró embernek ábrázolták, hiszen ez közelebb hozza őt a befogadókhoz. Viszont maga a karakter, annak ellenére, hogy Joaquin Phoenix korunk egyik legkiválóbb színésze, egész egyszerűen hiteltelen. A készítők próbálták olyan emberközelinek mutatni a szereplőket, amennyire csak lehet. Ez a legtöbb esetben sajnos nem sikerült igazán, a legtöbb karakter elnagyolt és egysíkú. Amikor pedig mégis sikerült jól felépíteniük egy karaktert, ráadásul kanyarítottak neki egy igazán elegáns kilépőt is, két perccel később az egészet romba döntik egyetlenegy jelenettel.
Garth Davis második nagyjátékfilmje hangulatában meglepő módon idézi nagyszerű bemutatkozását, az Oroszlánt. Ezúttal is lassú, visszafogott tempót diktál és sokkal inkább egy belső utazásra hívja a nézőt, mintsem valami felületes történetmesélésre. Csakhogy, hangozzék ez bármilyen képtelenül is, ha valaki a Bibliát használja alapanyagként, amelyben minden egyes történet rendelkezik önmagán túli jelentéssel is, egész egyszerűen nincsen semmi megfejtésre váró vagy elgondolkoztató.
A film képi világa is hihetetlenül hasonlít az Oroszlánéra, ami nem véletlen, hiszen mindkettőt Greig Fraser fényképezte, akinek többek között a Zsivány Egyes látványos felvételeit is köszönhetjük. Ezúttal azonban nem a monumentalitásra törekszik, amit láthatunk, az egy természet közeli, minimalista képi világ, aminek központjában mindig az ember áll. A film további erényeihez tartozik Jóhann Jóhannson utolsó score-ja, ami egy igazán magával ragadó, rendkívüli filmzene. A hangszerelés maga kicsit idegen a megjelenített kortól, mégis élvezhető.
Összességében a Mária Magdolna nem egy rossz film, csak azt nehéz meghatározni, hogy miért is készült el. Mert az a szűk réteg, akinek az érdeklődési közébe tartozik egy ilyen film, állandó igénye van arra, hogy egy alkotás rendelkezzen elgondolkoztató üzenettel, ami pedig ezúttal kínzó módon hiányzott. Természetesen a filmben voltak jó pillanatok, amiket érdemes hazavinni, de az a sok minden, ami adott volt ahhoz, hogy valami maradandó készülhessen, ezúttal nem állt össze egy nagy egésszé. 6/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
