Az utóbbi időben több helyen is lehetett olvasni, hogy a Hang nélkül nem az a film, ami alatt az ember lelkiismeret-furdalás nélkül rágcsálhatja a moziban megszokott ropogtatni valókat. Pedig széles körben bemutatásra kerül, így nagy multiplex mozikban is, ahol szinte kötelező elem a nagy popcorn vagy a még hangosabb rágási hangokat generáló nachos. Mégpedig azért, mert a film, hűen címéhez sokszor operál a csenddel, a dialógusok is többnyire suttogásokban merülnek ki benne, néha egyenesen olyan az egész, mintha egy némafilmet néznénk, viszont amikor mégis van valami hangeffekt, vagy zene, annak bizony súlya, funkciója van. Mindezek ellenére talán mégsem kell amiatt aggódni, hogy valakinek a teremben a hangosan kérődzők és csomagolásokkal zörgők fogják csorbítani az élményét. A látottaktól ugyanis hamar meg fog akadni a torkukon a falat.
Rossz kezekben a Hang nélkül alapötletéből minden bizonnyal egy irritálóan gagyi, olcsó jumpscare parádé kerekedett volna, amiben még a nagy végső finálé előtt valami szájbarágós magyarázatot kaptunk volna arra, hogy a vak, hangra érzékeny szörnyek honnan és miért bukkantak elő. Viszont a Brian Woods, Scott Beck, John Kasinski trió olyan forgatókönyvvel állt elő, ami már önmagában dicséretes, utóbbi úriember pedig olyan magabiztosan dirigálta le a filmet – és játszotta el az az egyik főszerepet is – hogy a végeredmény garantáltan a székbe szegezi a nézőt az első perctől az utolsóig. Igazi horror kamaradarab ez, mely a főszereplő család tagjain kívül nem is mozgat más karaktert, rajtuk keresztül mutatja be azt a posztapokaliptikus helyzetet, amit ezek a rejtélyes lények okoztak, kiknek mibenlétére nem kapunk választ, csak a háttérben megbújó félinformációkat. És ez nagyon is jól van így, mert mint arra fent is utaltam, véleményem szerint a mainstream mozi egyik rákfenéje, hogy mindent megmagyaráz, és az esélyt sem hagyja meg, hogy beindítsa a néző fantáziáját.
Meg aztán nem is ez a lényeg, hiszen a film teljes egészében a családra fókuszál, arra, hogy miképpen képesek együtt élni ezzel az elképzelhetetlenül nehéz helyzettel, illetve egymással és önmagukkal ebben az embertelen szituációban. Ha pedig ez önmagában nem lenne elég, életüket egy szörnyű személyes tragédia is beárnyékolja, mely egyben a film prológusa is, ami rettenetesen fojtogató atmoszférát teremt, ami nem is enyhül egészen a stáblista felgördüléséig.
A színészi játékról annyit, hogy ennél hitelesebb aligha lehetne, hiszen Krasinski és Emily Blunt a valóságban is házasok és vannak gyerekeik, így hát, ahogy mondani szokás, működik köztük a kémia. De még mennyire. Akkor is amikor csak jelbeszéddel, vagy apró gesztusokkal kommunikálnak, ilyenre pedig ebben a filmben van példa bőven. Érdekesség, hogy a lányukat alakító Millicent Simmonds pedig nem csak szerepe szerint, hanem valóban siket.
Egyértelmű hát, hogy ez egy nagy odaadással elkészített film, ezt pedig a fentieken túl az is jól példázza, hogy az írók megvédték gyermeküket a Paramount stúdió fejeseitől, akik a szkriptet olvasva a filmet a Cloverfield franchise részeként akarták tető alá hozni. Teszem hozzá, érthető lett volna a döntésük, egyrészt ugye anyagi okokból, másrészt meg nekem is eszembe ötlött a film alatt, hogy párhuzamot vonjak a „Cloverfield univerzummal”. De azért ez mégiscsak más. Egy eléggé egyedi hangvételű, karakterközpontú horror-dráma, ami nem csak a zsáner rajongóinak, hanem minden igényes filmkedvelőnek erősen ajánlott. Ha mondjuk a jó horrorfilmet valahol Az élőhalottak éjszakája, Az ördögűző, A boszorkány tengelyen helyezed el - csak hogy pár szemléletes példát említsek - ,akkor valószínűleg ebben is megtalálod a számításod. Egy szörnyfilm, ami végső soron a család szentségéről szól. Meglepő módon pg-13 korhatár-besorolással fut (nálunk 16-os karikás), de ez ne tévesszen meg senkit. Durvább, letaglózóbb, mint sok magasabb besorolásba eső darab, és sokuknál érettebb közönséget is kíván.
8,5/10
Ha tetszett, amit olvastál, kövess minket a Facebookon és a Twitteren!
