Harvey Dent ezúttal a Big Tobacco Fehér Lovagja, aki csikkje helyett bárki mást elnyomna, csak legyen igaza.
Éppen a Wall Street Farkasa közben agyaltam azon, hogy mikor láttam utoljára kendőzetlen cigarettázást a vásznon egy nagy költségvetésű filmben. Nem drogozást, cigizést. Valószínűleg bárki hamar tudna említeni példát, de a tény igaz, hogy a téma továbbra sem örvend egyértelmű köznépszerűségnek a szórakoztatóiparban sem. Ennek okait természetesen nincs is értelme vitatni. Az viszont jogosan merülhet fel bárki fejében, hogy ha már egyértelmű okai vannak mellőzni a cigaretta népszerűsítését és anti-propagandáját egyaránt (előbbinek erkölcsi, utóbbinak pedig üzleti vagy jogi, ugyebár), attól még lehet helye a cigarettának a vásznon, mint eszköz, tehát mire fel az azonnali feketelistára kerülés és szigorúbb korhatár-besorolás? Válaszként itt van a "Köszönjük, hogy rágyújtott!". Vagy mégsem?
Mert lássuk be, Jason Reitman első nagyjátékfilmjében nem arra keresünk választ, hogy akkor most mi a pálya a cigivel. Olyannyira nem, hogy emlékeim szerint egy szál cigire sem gyújtanak rá az egész film alatt. De miért is várnánk választ erre a kérdésre egy olyan szituációban, ahol a nagy dohánycégek szóvivője ebéd közben, egyenesen a pia és fegyver biznisz tanácsadóival agyalnak azon, hogyan védekezhetnének Vermont – a magas koleszterintartalmú cheddar sajt hazájának - szenátorának (William H. Macy) vádjai ellen? Az egész helyzet őrülten szatirikus, de a realitás teljes hiánya ellenére is egészen életszerűnek hat.
Mégpedig azért, mert a viták különösen nagy hangsúlyt kapnak: a cigi itt csak egy eszköz, ahogy szerintem az egyes, kirívó halálozási adatokért felelős iparágak is inkább a különböző álláspontokat hivatottak képviselni, mintsem a konkrét produktumokat. Ahhoz pedig, hogy ezek a viták igazán életre keljenek, egy jó szövegkönyvre és remek színészekre volt szükség, ebben pedig nincs hiba. Szinte mindenki túljátssza a rá szabott szerepeket, és erre szükség is volt: Harvey Dent (nem tudok leállni), ha kell, saját anyját eladná, csak hogy rákmentes szórakozássá avanzsálódjék képviselt szakterülete, ahogy főnöke, J. K. Simmons is. Gusztustalan, ugyanakkor mégis zseniális, ahogy előbbi még egy osztálynyi kiskölyöknek is beadja történetét a "Mi leszel, ha nagy leszel?"-napon, de még egy rákos srácnak is. És ez még csak az alaphelyzet, a sztori később sem hagy cserben, az unalmasabb percekben is inkább bedob egy jópofa Robert Duvallt, vagy egy döntögetni való Katie Holmest.
Sokaknak valószínűleg nem fog tetszeni ez a fajta „magabiztos” káosz, de a párbeszédek még így is jól megírtak, és a film tempójával sincsenek nagy gondok. Sőt, főleg az elején van egy-két igazán kreatív képsor, amelyek megalapozzák a hangulatot (pl. a fenti shot). Igaz, van egy "mi lesz a fiammal"-szál, ami egy kicsit lefékezi ezt a rohamot, valamint ezekben a jelenetekben talán egy picit visszafogottabbá válik a hangulat. Kell is, mert még a végén mi éreznénk magunkat kellemetlenül.
A „Köszönjük, hogy rágyújtott!” vígjáték létének ellenére is viszonylag nehezebben fogyasztható, amikor éppen nem szókimondó, szatirikus felfogása, akkor okos dialógusai miatt. A film biztos népszerűbb lenne szélesebb körökben is, ha az lenne a címe, hogy „Stop Smoking”, vagy ha eleve nem a dohányzást használná központi szereplőnek üzenete tolmácsolásában – ami pont nem a dohányzással kapcsolatos -, de szerencsére pont ettől üde színfolt. Ha pedig a kritika elején feltett kérdésre úgy érzed, felemás választ kaptál, akkor már mindent tudsz a jó érvelésről. 9/10
