[kritika] A hihetetlenül zsugorodó ember (1957)

2014. február 28. - Lakat Barnabás

inc.jpgTörténetünk főhőse épp szabadságát tengeti egy hajón ringatózva az óceánon bájos feleségével, akit nagy nehezen sikerül leküldenie sörért, az asszonyság legnagyobb szerencséjére. Miután férjura magára marad a fedélzeten, különös köd kezd közelíteni a hajó felé (vagy fordítva), és telibe kapja a férfit. A hatás nem marad el. Scott Carey elkezd összemenni. A változás eleinte nem túl szembetűnő, valójában csak a baleset áldozata veszi észre magán, hogy valami nem stimmel. A felesége némi fogyásnak tudja be, hogy hirtelen minden ruhája nagy lett rá, de Carey tudja, hogy valami baj van, és rövid időn belül rájön, hogy a probléma forrása a rejtélyes köd, amiről egyébként semmi konkrétat nem tudunk meg, de nem is ez a lényeg. Miután már szemmel láthatóan alacsonyabb lett, és az orvosi diagnózis is megtörtént – nem tudom, hogy mi az oka uram, de ön megy össze – az események és a zsugorodás folyamata felgyorsul, így főhősünk rövid időn belül mindössze fél méteresre zsugorodik. Ebben az állapotában megismerkedik egy igen bájos cirkuszi törpe lánnyal, ám turbékolásuk nem tarthat sokáig, a folyamat ismét erőre kap, egy snittel később pedig már egy babaház belsejében járunk. Amit ettől kezdve láthatunk, az egyszerűen zseniális. Egy sajnálatos macskatámadást követően – hihetetlen hogy mennyire fenyegető tud lenni egy cica – az ekkora már pár centisre redukálódott emberünk a ház pincéjében köt ki, ahonnan számára nincs kiút, legalábbis egyelőre. Helyzete reménytelenné válik, de nem adja fel, és küzd céljáért, ami folyamatosan változik. Először a pincéből való szabadulás, majd az élelemszerzés, és a puszta túlélés hajtja. A kiszemelt süteménydarab egy pókháló alján foglal helyet, a háló pedig nem lakatlan. Az effektek egyébként többnyire remekül sikerültek. Egy-két kis hiba azért itt is becsúszott, ami az egymásra vetítéses technika velejárója volt, de ezek felett garantáltan könnyen szemet fogsz hunyni. Amikor Carey miniatűrre zsugorodva mászkál teljesen hétköznapi tárgyak között, a látvány roppant meggyőző. A legjobb az asztalhoz ragadt festékkeverő léc. Nem hangzik túl izgalmasan? Majd csak figyelj. És ha már effektek, akkor következzék némi érdekesség. A szivárgó bojlerból aláhulló, majd visszaverődő vízcseppeket a trükkcsapat vízzel töltött, majd földre ejtett kotonokkal oldotta meg. Más megoldás nyilván nem volt.

inc2.jpg

Az internetes film adatbázisban a műfaji meghatározásnál a horror és a sci-fi mellett a dráma is szerepel, nem véletlenül. A film alapvetően a főszereplőre és annak kálváriájára épít, az utolsó harmadra gyakorlatilag ő is marad az egyetlen szereplő. A rengeteg megpróbáltatás, majd pedig a végső beletörődés után aztán átértékeli a helyzetet. Más szemmel néz ezentúl a világra. Nem ő megy össze, a világ nő és változik körülötte folyamatosan. A mű így eljátszik a végtelenül kicsi és a végtelenül nagy fogalmával, melyeket igen nehéz elképzelni, az írónak itt azonban sikerült igen szépen és egyszersmind szórakoztató módon leképeznie. Ez a bizonyos író pedig nem más, mint Richard Matheson, kinek legismertebb műve a Legenda vagyok. Matheson ezúttal nem csak a film alapjául szolgáló regényt írta, hanem maga a forgatókönyv is az ő munkája. A rendező a korábban kivesézett Tarantulát is jegyző Jack Arnold, aki a remek forgatókönyvből kihozta a maximumot. Ha a véleményemre vagy kíváncsi, ez sokkal jobb film, mint a Tarantula. Sőt, ez a korszak, és minden idők egyik legjobb sci-fije is egyben. 9/10

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr225805646

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

hate4 2014.02.28. 08:26:49

Kíváncsi lennék milyen az, mikor valaki hihetetlenül zsugorodik. Ha csak simán zsugorodik, az okés?