Újra viszontláthattuk a filmvásznon, hogy mennyire romlott világban éltünk régen, és hogy mekkora harcot vívtak a színesbőrűek a fehérekkel. Azonban ezúttal nem a jól megszokott USA volt a helyszín, hanem az afrikai kontinens, azon belül is Dél-Afrika. Justin Chadwick rendezésében kaptunk betekintést a világ egyik legismertebb emberének Nelson Mandelának az életébe. Sajnos a film a tavalyi év végén egy nem tervezett reklámot is kapott, hiszen 95 évesen elhunyt Nelson Mandela, így óriási aktualitása lett ennek az életrajzi alkotásnak.
A XX. században Dél-Afrika igencsak rossz időket élt meg, ezért előbb utóbb fel kellett vennie valakinek a kesztyűt, hogy a nép újra szabad legyen. Mandela volt az, aki az egész életét rááldozta arra, hogy ez megtörténjen. A film során betekintést kapunk a fiatalkori éveibe, majd az apartheid elleni harcába, illetve megtudjuk, hogy milyen volt az a 27 év, amit a börtönben töltött, valamint azt, hogy hogyan lett a Dél-afrikai Köztársaság első fekete bőrű elnöke.
Rengeteg dokumentumfilm és egyéb mozgókép készült már Mandelával a fedélzeten, és ezek között akadtak jobbak és rosszabbak is. Emellett az is biztos, hogy egy óriási ember volt Ő, így megérdemli a megemlékezéseket. A Long Walk to Freedom véleményem szerint a jobb filmek közé tartozik, - már, ami róla készült – még akkor is, ha több hibája is van a Chadwick által rendezett alkotásnak.
Kezdjük is azzal, hogy a film első egy órája lassú, unalmas és vontatott. Ekkor még érezhető volt, hogy se a rendező, se a forgatókönyvíró nem volt a nyeregben, de amint elérkeztünk a börtönös évekhez, akkor beindult a szekér, és nem volt megállás. Ezzel csupán az a baj, hogy a 140 perces játékidőből kaptunk egy 60 perces semmit, majd kaptunk egy 80 perces értékelhető részt.
Igazság szerint a film végeztével fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon be lehet-e egyáltalán mutatni egy egész estés film keretein belül egy ekkora embernek a történetét, hiszen túl színes, túl nagy, ami által egy lehetetlen küldetésbe torkollik az egész. Ennek ellenére lett ez a Mandela film olyan, hogy a végén „na, ez jó volt” kijelentéssel kelljünk fel a székünkből. Mint már említettem a börtönös évek hoztak változást a film életébe, és ott indultak be igazán a dolgok. Megtudtuk, hogy milyen harcokat kellett megvívniuk odabent a raboknak, illetve, hogy hogyan telik Mandela ideje a családja nélkül. A szabadulásának körülményei, és a hatalomra jutásának menete is érdekesen, és jól voltak bemutatva, így nem érezhettük azt, hogy valami nincsen rendben. Chadwick Mandelája majdhogynem úgy néz ki, mintha két különálló film lenne, mert a játékidő egyik részére azt lehet mondani, hogy jó, a másikra pedig azt, hogy rossz, csak éppen össze lett olvasztva. Óriási kontraszt mutatkozott meg, mind hangulatilag (itt a fényképezést lehet dicsérni), mind történetvezetés szempontjából a játékidő alatt.
A Mandela – Long Walk to Freedom lehetett volna jobb is, de összességében egy tisztességes, és korrekt munka volt a stáb részéről. A U2 – Ordinary Love című betétdalt pedig még Oscarra is jelölték, úgyhogy a végeredmény nem is fest olyan rosszul, pláne, hogy még Idris Elba is jó munkát végzett. Aki olvasás helyett egy filmből szeretne megtudni egysmást Mandeláról, annak csak ajánlani tudom. 7/10
