Mondjuk ki bátran, Richard Donner bő 40 évvel ezelőtt műfajt teremtett. Egy műfajt, mely a képregényhősökről szól. Ugyan korábban is voltak már efféle alkotások (egészen a 40-es évek elejétől kezdve…), de egyikőjük sem tudott olyan minőséget felmutatni, mint amilyet Donner klasszikusa. Supermant felemelte azokba a magasságokba, ahová való, ezáltal megszületett az első igazán komoly képregényadaptáció is. Ám ezzel egy időben, megpecsételődött a hős sorsa is a következő évtizedekre nézve, hiszen olyan elemi erővel robbant be anno a film, amit maga a hős, még a mai napig is érez, és amit a mai napig nem tudtak úgy isten igazából felülmúlni.
Superman valószínűleg meg van átkozva, hiszen nem lehet róla tökéletes filmet készíteni. Amilyen egyszerűnek tűnik első ránézésre a hős, olyan bonyolult, ha egy kicsit is mögé nézünk. Superman nem földi halandó, nem egy szer hatására lett hős, nem a pénze miatt tudott felülkerekedni a bűnözőkön, és nem Isteni fegyverekkel válik legyőzhetetlenné. A Krypton bolygóról származik - egy másik naprendszerből - ami sajnálatos módon elpusztult, így a bolygó utolsó lakosaként a Földre került, hogy közöttünk biztonságban legyen. No, de vajon tényleg biztonságban lesz? Egy olyan egyén, aki repülni tud, illetve szinte sebezhetetlen, az biztonságban lesz egy olyan bolygón, ahol nála jóval gyengébb emberek élnek? Megértik őt? Elfogadják? Hogy tudja feldolgozni, hogy ő más? Rengeteg kérdés, amit sajnos nem lehet egy film keretein belül tökéletesen bemutatni.
No, de Donner a lehető legközelebb állt ahhoz, hogy egy mozifilm alatt bemutassa a hőst. Azt a hőst, akit csak bő egy óra után pillanthatunk meg a vásznon teljes nagyságában, hiszen előtte bepillantást nyerünk a Krypton bolygó lakóinak életébe, valamint tanúi leszünk a kis Kal-El Földre érkezésének, majd korai éveinek is. Richard Donner meglehetősen sokat tökölt el az ifjú Supermannel, ami már csak azért is volt furcsa, mert ezzel a lépéssel vált igazán komollyá a film (és ez nagy szó volt akkoriban egy szuperhős filmnél). Sok esetben még manapság sem tudnak ennyire ráfókuszálni a hős korai éveire, illetve fele ennyire sem próbálják meg felépíteni a karaktert. Donner meglépte ezt, és ezzel tette súlyossá a filmjét. Nem csak a látványra, és az elkápráztatásra ment rá, hanem tényleg be akarta mutatni azt a hőst, aki akkorra már részévé vált a popkultúrának.
Emellett remek atmoszférát teremtett a filmjéhez, amit csak tovább fokozott a fényképezés, valamint a látványvilág. Mai szemmel nyilván kissé gagyinak tűnik a látvány, de tegyük hozzá, hogy egy 35 éves filmről van szó! Ám, nem szabad megfeledkezni John Williams Oscarra is jelölt zenéiről sem, hiszen az tette fel az i-re a pontot.
Azonban a klasszikus és műfajteremtő státusz ide vagy oda, a film sajnos nem hibátlan, mert ugyan volt egy Christopher Reeve is a filmben, aki a mai napig a lehető legtökéletesebb Superman, és valószínűleg az is marad a jövőben is, ugyanis Reeve olyannyira eggyé tudott válni a karakterrel, hogy arra nincsenek szavak. (túlzás nélkül) Nem is igazán lehet fejből mondani más szerep a sztártól… (Isten nyugosztalja!) DE a hős nem lesz igazi hős, ha nincs meg a tökéletes ellenfele. Gene Hackman hiába volt a korszak legnagyobb sztárjainak egyike, és hiába lubickolt a szerepében, de Lex Luthor karaktere annyira rosszul lett megírva, hogy egy hatalmas fekete foltot rakott az egész összképre. Lex Luthor egy pojáca, egy cirkuszi bohóc volt, - emellett természetesen egy lángész is… - aki mellett szintén bohócok tartózkodtak. A komoly, és tisztességesen felépített film ott torpant meg igazán, amikor feltűntek Luthorék, mert a tisztes viccelődés helyett komédiát csináltak a legtöbb jelenetből. No, de száz szónak is egy a vége.
A Donner-féle Superman a mai napig megállja a helyét a képregényhősös filmek között, továbbá a legjobb DC Comics adaptációk között is ott a helye, de talán globálisan nézve is előkelő helyet tud elfoglalni a képregényadaptációk között. Szeretni nem kötelező, de elismerni el kell a képregényfilmek keresztapját! 10/10