Civakodó pár hajt az éjszakában. A térképpel szerencsétlenkednek. Civódásuk nem tart sokáig, balesetet szenvednek. A kép elsötétül, nyugtalanító dallamok szólalnak meg, majd hatalmas betűkkel beúszik a képbe a film címe, mely frappáns egyszersmind morbid szójáték… Másnap életunt eltakarító brigád szedi össze a férfi és a nő maradványait, közülük is szemmel láthatóan a legéletuntabb Robert (Daktari Lorenz). A nem túl eszményi munkafolyamat bemutatása nem is túl életszerű, ám ettől csak még visszataszítóbb. (Gumikesztyű nuku, a testeket pedig hullazsák helyett mezei szemeteszsákokba tuszkolják bele.) Nagyszerű nyitány, horror mesterfokon. Ezekkel a képekkel indít Jörg Buttgereit sokat vitatott, több országban betiltott, és underground körökben kultikus státuszt kivívott filmje, melynek központi témájából adódik az adekvátan megbotránkoztató kivitel.

Filmünk fő(anti)hősei nekrofilek. A történet tömören egyfajta részben post mortem szerelmi háromszögként vázolható fel, ami aztán szerelmi drámába, onnan pedig tragédiába fordul. Bár a szereplők életvitele alapvetően tragikus. Külső szemlélőként legalább is mindenképpen az.
    A munkájából kifolyólag a halállal igen közeli kapcsolatban lévő Robert, egy frissen előkapart vizihullával lepi meg szerelmét, Bettyt (Beatrice Manowski), aki örül, hogy mostantól egy élettelen testtel is megoszthatja ágyát. Az édeshármas első intim együttlétének szemtanúi is lehetünk, már ha bírjuk gyomorral. A nyálkás holttest cirógatása egyeseknél bizony kiakaszthatja a biztosítékot. Bár elég valószínű, hogy akinél ez bekövetkezne, az el sem kezdi nézni a filmet. A párocska látszólag boldog, ám Betty rövid időn belül meglép, s magával viszi a vizihullát is. Elkezdődik Robert kálváriája, kiderül, hogy tényleg szerette a lányt, s boldog volt vele, ám ezennel vége a boldogságának, s nyílván nem sok esélye van arra, hogy talál valaki mást, aki hasonló „hobbinak” hódol, mint ő. Ebbe aztán szép lassan bele is őrül, aminek előbb egy prosti, aztán egy sírásó meggyilkolása, majd pedig a filmtörténet talán legelborultabb lezárása lesz az eredménye.

Buttgereit filmje elemi erővel hat, a téma és a megvalósítás együttesen egy olyan koktélt alkotnak, melynek ízét nem felejti el soha az, aki egyszer megkóstolta. Lepukkadt helyszínek, hatásos trükk effektek, gore, néha idegtépő, máskor pedig teljesen infantilis zene, a körülményekhez képest meglepően hiteles színészek, és az egészhez tökéletesen illő látványvilág. (A filmet Super 8-ra forgatták.)

Tárgyalt alkotás legvitatottabb részei az állatgyilkosságok. A nyúlvágós jelenet, mely Robert visszaemlékezéseiben jelenik meg és egyfajta magyarázatként próbál szolgálni a férfi aberrációjára, ami, valljuk be, azért elég ostobaság. Viszont a nyúl tényleg beadja a kulcsot, hogy direkt a film kedvéért-e, az talány, de valószínű, hogy amúgy is levágták volna, hogy aztán paprikásként végezze egy fazékban. Ám Buttgereit lefilmezte, s ezzel nyilván sok haragost szerzett magának.

Persze ez csak egy felvetés, de ha a tapsifülest csak a film kedvéért nyesték volna le, akkor a macskás jelenet is lehetne eredeti, de azon már első pillantásra látszik, hogy fake. Ami persze megnyugtató, ám semmit sem von le a jelenet morbid és beteges hangulatából, mely rátelepedik az egész filmre.