Burst Studios. Milyen ismerősen csenghet mindnyájunk fülében, olyan alkotások révén, mint a Spot Goes to HollyWood és a Grand Slam. Bár ezek a finoman szólva sem a minőségükről híres produkciók előtt volt egy játék, amely ugyan szintén nem robbantott kasszát, de sajnos érdemtelenül jutott arra a sorsra, amire…

Egy picit előre szaladtam a bevezetőben, ezért tekerjük vissza az idő kerekét 1994 környékére, és képzeljük el, ahogy egy csapat lelkes játékfejlesztő egy hosszúra nyúlt tivornyán eldöntik, hogy ugyan addig még semmi érdemlegeset nem tettek ugyan le az asztalra a játékiparban, de majd most meghódítják a világot, mint Bunkó és a Vész. Röpködhettek az elképzelések, hogy legyen rajzfilmes a kinézet, amolyan Looney Tunes módon, és mivel mindenki kedvelte a Roger nyúl a pácban című klasszikust, kitalálták, hogy ők akkor ezt most megcsinálják, csak fordítva! Az elhatározást tett is követhette, már látom is lelki szemeim előtt a Virgin Interactive vezérigazgatói stábját, amint egy borostás, feltűnően másnapos ürge ül a bőrfotelben, és amolyan Doktor Genya hangsúlyozással kijelenti, hogy: „A követelésem egy millió dollál!” és elkezdi ecsetelni az elképzeléseit. Valószínűleg amint befejezte az igazgatótanács felállva tapsolt és úgy döntöttek, annyira tetszik nekik az elképzelés, hogy nem is egy milliót adnak, hanem inkább tízet, hadd szóljon a buli, mert a Monkey Island is sikeres volt, sőt az egyikük sógora pont Christopher Lloyd, ő úgyis rutinos már ebben a technikában, a fent említett film révén, legyen hát ő a főszereplő! Így hát indulhatott a tervezés, forgatás, programozás és a megalázó bukás.

Természetesen az előbbi szösszenet teljes mértékben a nem túl gazdag fantáziám eredménye, mivel a Toonstruck-ról gyakorlatilag semmilyen (!) információt nem lehet találni az interneten. Természetesen a Burst Studios-ban dolgozó srácok akkor már túl voltak az Oroszlánkirály és a Dzsungel könyve játékokon, amik valljuk be, egész kellemesre sikeredtek, de a játékipart túlzottan nem rengették meg kreatív gondolatokkal, de sikeresek voltak annyira, hogy esélyt kaphassanak egy saját ötlet megvalósítására.

A történet főszereplője Drew (nem, nem Barrymore) Blanc a kiégett rajzoló, akit az enyhén nyúl fetisiszta főnöke arra utasítja, hogy ugyan már találjon ki még több édi-bédi nyuszikát a következő Fluffy Fluffy Bun Bun Show kezdetére, azaz másnapra! Az igazgató úr mentalitását tekintve egyébként számomra Bobby Kotrick-ot idézi, csak itt ugye CoD helyett, nyuszikák vannak. Szegény Drew-nak esélye sincs saját karakterét, Flux Wildly-t önálló sorozatba csempészni, mert egy lila „izére” nem kíváncsi senki. Főhősünk, egyéb opció nem lévén elfogadja a feladatot, és otthon látványos kreatív válságba kezd, amit hajnalban az önmagát bekapcsoló tévé tesz színesebbé, szó szerint is, mivel pont a már említett rajzfilm műsort sugározza a készülék. Drew ki nem állhatja ezeket a cuki kis lényeket, így természetesen megpróbálja kikapcsolni a tévét, ám ekkor megtörténik a lehetetlen, rajzolónkat beszippantja a tévé, és ott találja magát a tündi-bündi nyuszikák földjén, Cutopiában. Egyébként el sem tudom képzelni, mi lett volna, ha Drew épp egy felnőtt filmet néz, ami ugye valószínűbb is lett volna, a hajnali órákra való tekintettel, de szabaduljunk is meg gyorsan a bűnös gondolatoktól! Itt összetalálkozik kedvenc karakterével Flux-al, aki mint hű kobzosa fogja segíteni az úton, és elvezeti Cutopia uralkodójához, Hugh királyhoz, aki egy nagy szmájli, de most nagyon szedli, mert Nefarious báró egy gonoszság sugárral átváltoztatja Cutopia összes lakóját, bűbájosból démoni fattyakká. Elmagyarázza tehát, hogy nincs mit tenni, mint összeszedni Nefarious gépe összetevőinek pont az ellentétét, és így vissza lehet változtatni a derék népeket. Innen indul hát az őrült kaland, ami a teljesség igénye nélkül, olyan elmebeteg karaktereken keresztül vezet, mint az enyhén (?) feminim madár nemijesztő, aki olyan meleg, hogy azt csodálom, hogy nem gyullad fel a kukorica tábla mellette, vagy a félig skót, félig ír négylevelű lóhere, illetve a szadó-mazó tehén és bárány duó.

Az említett Christopher Lloyd-on kívül még két szélesebb körben is ismert színész dolgozik, bár ők csak szinkronizálnak. Nefarious bárót a számomra oly kedves Tim Curry kelti életre, valami elképesztő módon, Flux Wildly-t pedig a kimondhatatlan nevű Dan Castellaneta, aki a Simpson családban - hát - gyakorlatilag szinte mindenki, de legfőképp Homer Simpson. A színészekről amúgy elmondható, hogy nagyon jól végezték a dolgukat, Lloyd is nagy kedvvel bohóckodik a kamera előtt, és érezhető, hogy jó hangulatban telt a forgatás, annak ellenére, hogy rajta kívül egy élő ember sem tartózkodott a kamera előtt. A zenékkel sincs komoly gond, hiszen jól eltalálták az egyes helyszínek hangulatait, az viszont már jelentősebb probléma, hogy a hangsávok nem lettek túl jól keverve, és így a muzsika üvölt, míg a beszédek halkabbak. A történet nagyon jó, aki kedveli ezt a főleg felnőtteknek szóló, kikacsintásokkal teli, de azért rajzfilmes humort, nyugodtan vágjon bele, mert nem fog csalódni. Aki viszont nincs nagyon eleresztve nyelvtudással, az véleményem szerint inkább hanyagolja, mert olyan szintű szóvicc áradat van benne, hogy még maga Galla Miklós is sikítva ugrik bele a Temzébe tőlük. Tapasztalatból mondom, nekem is sikerült egy-két poénról lemaradnom, a foghíjas angoltudásom miatt, de azt bátran állíthatom, hogy ha valaki a magyaron kívül más nyelvet nem beszél, garantáltan ki fogja kapcsolni nagyon hamar, mert a játékban inkább a verbális poénok vannak szép számmal, és a feladatokat sem jegyzi semmi, ha odafigyeltél a beszélgetésnél, akkor tudod mi a dolgod, ha nem, hát akkor indul a klikkfesztivál. Játékmechanikailag jól követi a LucasArts és a Sierra kalandjátékok által kitaposott utat, külön öröm volt számomra, hogy még egy picit túl is mutatott rajtuk, mivel ha egy adott tárgyra mutatunk a kurzor átváltozik a lehetséges opcióvá, elkerülve így a felesleges kattintásokat. Úgy érzem egyébként a készítőknek nagy kedvence lehetett a Day of the Tentacle, ami leginkább rokonítható szellemiségében ehhez az alkotáshoz, érzek még benne egy kis Monkey Island-et is, főleg a második rész olykor elvont humorát, de ez csak a javára válik. Van ugyan egy-két technikai baki, mint például a beakadó Christopher Lloyd, aki egyhelyben jár, vagy az összeakadó karakterek, és egy ízben még a szinkron is elnémult az újraindításig, de ezeket egy lassan húsz éves kalandjátéknak felróni botorság, főleg a technika miatt. Zavart egyébként az is, hogy a helyszínek között nem lehetett dupla kattintással, úgymond átlépni, hanem mindig meg kell nézni szerencsétlen karaktereket, amint végigvánszorognak a képernyőn. A legnagyobb bűn azonban a játékosok ellen maga a vége, ami egy akkora cliffhanger-rel (sajnos erre nincs értelmes magyar szó) fejeződik be, hogy aki látja, tuti kifolynak a szemei. A történet ezen részét ugyanis egy felelőtlen döntés alapján kettévágták, hogy majd ha nagy siker lesz, második részként forgalomba helyezik. A baj ott volt, hogy mire a játék megjelent már az egész világ Tomb Raider és Quake lázban égett, és rövid időn belül elsöpört mindent a 3D láz, így hiába a Karácsony környéki megjelenés, még a befektetett pénz tizedét se hozta vissza, így sosem tudjuk meg mi az igazi vége a Toonstruck-nak. Sajnos az akkori korszak meg nem értett tehetségei közé kell sorolni ezt a játékot is, mint például a Neverhood, vagy a Grim Fandango. Vajon fura, hogy ezek hárman mind kalandjátékok?

Itt az idő azonban, hogy mindenkit ennek a rég elfeledett klasszikusnak a kipróbálására ösztönözzek, ámbár a beszerzése igencsak körülményes lehet, hiszen a „régi játékok atyaúristene” a GoG nem vette még fel a listájára, talán ha sikerül valahonnan egy régi Ezt Vedd Meg-es kiadást szerezni, vagy külföldi aukciós oldalakon potom pénzért árult példányt levadászni okvetlenül tegyétek meg, nagyon megéri. Ebben az esetben már csak egy SCUMMVM nevű program kell, ami a régi kalandjátékosok nagy barátja, és indulhat is a kaland! 9/10