Közelebb kerülni a művészethez úgy, hogy ezalatt a néző egy másodpercig se érezze magát indokolatlanul elveszve. Nagyjából ez a Frank legnagyobb érdeme, legalábbis a szimbólumé.
Viszont a szimbólum alatt, az idióta papírmasé-gipsz-akármi mögött ott rejtőzik egy Michael Fassbender is, aki most először definiálta igazán azt a jelenkori színészgenerációt, amit képvisel: veszni látszanak már az A-kategóriás öregek, és talán azért, mert egy jól csengő név önmagában már nem elég (ez persze csak egy ideális világkép, hisz a mozilátogatásokat még mindig ez a tendencia alakítja). A maiaktól viszont elvárjuk – és meg is kapjuk – azt a pluszt, ami nélkül például e film se nyújtana semmi többet, mint társai. Tom Hardy csupán tekintetével és torzított hangjával is játszott már, Gosling saját, önmagát definiáló zsánerben kezdett tevékenykedni (több-kevesebb sikerrel), Michael Fassbender pedig a mentális rendellenesség legkülönbözőbb pólusain egyensúlyozik, és szerencsére a fogyasztható határokon belül.
Történetet mesélni nem is igazán érdemes: egy zenei befutás sztorija ez, a vörhenyes Jon (Domhnall Gleeson) egy iszonyat spontán lehetőségből fakadva megcsillogtathatja nem létező tudását a noise-artpop területen zajongó, kimondhatatlan nevű bandában, próbástul, lemezfelvételestül, online-marketingestül, mindenestül. Két, egymáshoz nagyon közel álló zenész sorsáról van szó, akik mégis a lehető legtávolabb állnak egymástól: egyik mindent megtenne a széleskörű népszerűségért és azokért a művészi értékekért, amit a másik képvisel, ugyanakkor a túloldalon ott a visszazárkózott, a külvilágnak mégis végtelen boldogságot sugárzó életművész. Semelyikük sem tud mit tenni saját ambíciójuk érdekében, a bandán belüli viszonyok és zűrzavarok pedig csak tovább fokozzák a tehetetlenséget (ugyan már, Maggie Gyllenhaal, ránézel és egyből tudod, hogy csak feszkót akar szítani).
A színészek közül senki sem tud rendesen zenélni, mégis felvidít, hogy élő dalokat hallunk a film alatt, néhol (mindig?) hamisan, úgy, ahogy kell. Mégsem ezen van a hangsúly, hanem a kreatív folyamatok prezentálásán: mint a bevezetésben is írtam, a meg nem értett művészi indíttatások kerültek fogyasztható állapotban az ebédlőasztalra, egy jókora adag viszályhullámmal leöntve. Utóbbin nincs mit csodálkozni, hiába hajtogatja mindenki, hogy ki a normális, ilyen-olyan szemszögből senki sem az.
Ami a legfontosabb elvárásként léphet fel a film kapcsán: tud-e belőle bármit is tanulni a jelen szemtelenül fiatal zeneszerző-generációja? Nos, hiába szeretnénk többet tulajdonítani az – egyébként domináns szereppel apelláló – végtelen próbáknak, minden e körül az őrült maszk körül forog. Ettől függetlenül tud? Tud. Lássuk be, Frank szerepe első hallásra egyáltalán nem megerőltető, viszont értelmet csakis egy Fassbender-kaliberű figura tudott ráruházni, mindezt elvont szövegeléssel és idióta végtagrángásokkal. Remekül tálalta a zeneszerzéssel járó pozitív élményeket, és fájó viszontagságokat egyaránt, önmaga betegségével való leküzdéséről nem is beszélve. Jelen esetben pedig ezt kellett átadni a nézőnek, nem azt, hogy kell egy mágneses póznával zenei hangokat gerjeszteni. Múlt héten már elég stúdiótapasztalattal távoztunk Mark Ruffalo alkoholmámoros tanításai után, úgyhogy most egy kis underground kultúrát is érdemes tanulnunk.
Érdemes az erre fogékonyaknak bevizsgálnia a Franket, habár remek képei, közönségbarát tálalása és közérthetően abszurd humora ellenére is erősen rétegfilm, és nem köthet le mindenkit egy fülsértően zajos zenekar felemelkedése, ráadásul néhol még a beavatottak számára is lassúcska, helyenként túlmegy a művészieskedés egészséges határán, és a Twitter-narratíva is néhol fáradt már. Akit viszont igen, az úgyis rájön, hogy ez nem feltétlen a zenéről szól: kisebb részt egy korrajz a reménytelen garázskomponistákról, nagyobb részt pedig, nos… nézz már erre az arcra! Tudnád nem szeretni, miután fals baritonján csak annyit énekel neked: "I Love You All"? Na ugye. 7,5/10
