"Mondtam már Róka, bezártak. Sőt, még pucérak is vagyunk. És hidd el, marhára nem jó itt nekünk!!! Úgyhogy légyszíves menj már hátra, és verd már le az ajtóról azt a kurva lakatot!!!"
Kicsit értetlenül állok a hazai filmgyártás előtt, ugyanis rengeteg példa van arra, hogy kevés pénzből is lehet nagyszerű filmet forgatni. A skandinávok, a spanyolok is képes arra, hogy a fű alatt elkészítsenek olyan alkotásokat, melyekre a környező országokban is felfigyelnek, itthon pedig egyenesen imádják őket. Mi miért nem ezt az utat járjuk be? Vagy vígjáték, vagy valami brutál nagy dráma kerül ki a hazai filmesek kezei közül, legalábbis, ami a fősodrást jelenti. Azonban néha-néha azért így is sikerül alkotni, és így is sikerül olyat létrehozni, ami legalább itthon kultfilmmé tud avanzsálódni. Kapitány Iván és Rudolf Péter a 2001-es esztendőben lefektették az Üvegtigris trilógia alapjait.
Lali, az amerikai álom követője, és az Üvegtigris nevezetű büfé üzemeltetője, Gaben az autónepper, Róka a piti üzletkötő, Sanyi a kissé gyogyós hajléktalan, Csoki a nagydumás pénzszerző, és Cingár a szaxofon mágus. Ők hatan azok, akik a hátukra vették az egész Üvegtigrist, és felvitték a csúcsra, már ami a magyar nézőközönséget illeti. Tulajdonképpen a film nem szól semmiről, csupán néhány napról, amit végig követhetünk a szereplőkkel. Épp ezért nekem néha Tarantino jutott eszembe. No, nem azért mert annyira zseniális lenne a mű, hanem, mert a dialógusokra fektették a hangsúlyt. Történet nuku, csak és kizárólag a párbeszédek, a karakterek, a helyzetkomikumok, és az életérzés, mely átjárja az egész alkotást, jelentették a kerek egészet. A kilátástalan helyzet, az álom hajkurászása, a sodródás és a keserű poénkodás. Nagyjából ezek azok, amik jellemzik az Üvegtigrist.
"Anyámmal élek, Babettával járok, macskám van... én ne legyek kemény, öcsém?"
Személy szerint én soha nem voltam nagyon oda az Üvegtigrisért, ám ennek ellenére már jó néhányszor láttam a filmet. Számomra túl nagy kontrasztot képes kreálni a zseniális és az unalmas részek között. Tény, maga az alkotás az érzésekre ad igazán, és azt akarja, hogy magával rántson a játékidőre. Ezt többnyire képes is elérni, de minden egyes csúcsrajáratás után egy óriási hullámvölgy érkezik, ami egész egyszerűen összedönti az addig felépített várat, és ilyenkor már hiába bukkan fel egy-egy jópofa karakter. Telnek a percek, nincsenek jól megírt dialógusok, nincsen semmi, csak az időpocséklás. Aztán persze megint jön egy pár perces zsenialitás, majd megint semmi. Szóval igen, ez az a film, ami vagy az első pillanattól kezdve megfog, vagy soha nem lesz olyan közelségbe veled, hogy teljes mértékben élvezd a játékperceket.
Így végül arra jutottam a filmmel kapcsolatban, hogy nagyon jó, remek színészekkel feltöltött alkotás (Reviczky Gábor még mindig a legnagyobb!), de hiányzott egy utolsó lépés, ami tényleg felejthetetlenné tudta volna varázsolni. És továbbra is a Zimmer Feri a legjobb a szememben (Hozzátartozik, hogy nem sok magyar vígjátékot láttam). Mindenesetre, aki eddig még nem látta, az mindenképpen pótolja, mert, ha elkap a film hangulata, akkor nem fog elengedni. 7/10