Jómagam mindig kívül álltam a horror műfaján, Freddy Krueger-től kezdve Az ördögűzőn át Jigsaw-ig minden klasszikus és kevésbé népszerű alkotást elkerültem, egyszerűen maga a műfaj és sajátosságai soha nem váltottak ki belőlem túlzott érdeklődést. Így aztán, megannyi alkalommal, amikor a műfaj régóta tartó minőségbeli romlását emlegető véleményekkel találkozom interneten innen és túl, legfeljebb a kívülálló felületes együttérzésével osztozom a horrorfanok bánatában. A sors úgy hozta, hogy eljutottam A Lazarus-hatás sajtóvetítésére, és azt kell mondanom, ha ezen a filmen is a zsánert sújtó tendencia hatásai érhetők tetten, 100%-ig megértem a rajongók elégedetlenségét.
Zoe (Olivia Wilde) és Frank (Mark Duplass) egy tudóspár, akik gyakornokaikkal (Donald Glover, Evan Peters) egy tudományos projekt keretében olyan szérumon dolgoznak, ami az agyba fecskendezve újraéleszti a halott szervezetet. Egy elaltatott kutya feltámasztásával áttörést is érnek el, de feljebbvalóik hirtelen véget vetnek a kísérleteknek és elkobozzák a kutatási anyagokat és a sikert bizonyító videofelvételeket. Hogy ne hagyják eredményeiket kárba veszni, végső lépésként betörnek saját laborjukba, hogy megismételjék a kísérletet, de egy szerencsétlen baleset következtében Zoe-ból válik az első emberi tesztalany. Sikerrel.
Nem mondom, hogy bűnrossz, csak aránylag szar. Meglepetéseket nem tartogat a film, a holtából feltámasztott Zoe-val persze semmi sincs rendben, elméje fölött lassan átveszi a hatalmat valamilyen, a túlvilágról ráragadt gonosz erő, mely természetesen senkit sem kíván életben hagyni a laborban összeverődött csapatból. És nem is hagy. Vége.
Lehetne, de addig még számos idegesítő ismétlődő jelenetet kell végigszenvednünk, míg a 83 perces játékidő végének közeledtével már csak azt várjuk, hogy milyen jellegtelen csavarral fogják az alkotók lezárni művüket. Addigra viszont már annyira lefárasztották az ember agyát a butábbnál-butább párbeszédek és a sokadik "sötétből/villódzó lámpák félhomályából hirtelen előbukkanó gonosz arcot vágó Olivia Wilde"-jelenet (mely nagyjából a filmesek egyetlen eszköze volt az "ijesztgetésre"), hogy édesmindegy lesz számára a végkifejlet és a film második felére előtérbe tolt kamerás lány (Sarah Bolger) sorsa. És hogy mire gondolok ismétlődő butaságok alatt? A teljesség igénye nélkül, egyenként 3-4-5 jelenetben csodálhatjuk meg
- a fent említett rendkívül fantáziadús ijesztgetési formát
- ahogy Frank aggódóan a kezébe fogja Zoe arcát és a homlokuk összeér
- ahogy a Frank vagy a gyakornokok egyike aggódón magyarázza Zoe-nak, hogy most meg van ijdeve, össze van zavarodva, de minden rendben lesz
- ahogy a gyakornokok és Frank között élénk vita alakul ki az eljárás helyességéről és a holtából visszatért Zoe természetéről
- ahogy Zoe meghallja mások gondolatában az ellene irányuló turpisságot és csúnyán néz
- és a teljesen funkciótlan, found footage képi megoldásokat
Oké, ez nem a filmből van, de még mindig jobban jártok, ha ezt nézitek!
Tulajdonképpen bravúrnak is mondható ezekre a panelekre építkezve a 83 perces játékidő összehozása, melynél ha csak egy perccel is hosszabb lenne a film, valószínűleg sokak tűréshatárán átlógna. Nézhető, de a szórakoztatótól nagyon messze álló film A Lazarus-hatás, mely pillanatnyi gyógyírként sem szolgálhat a maradandó alkotásokban szűkölködő horrorfanok bajára.
4,5/10
