[premier] Hölgy aranyban (2015)

2015. május 19. - Fincherista

Ausztria a Föld legszörnyűbb országa. Komolyan. Államuk és jogi rendszerük mások kizsákmányolására szakosodott bűnszervezet. Mivé is lenne a világ, ha az USA, mint a patronáló apa nem segítené fel tehetetlen gyermekeit az igazságtalanság pöcegödréből. Ilyen, és ehhez hasonló túlkapások sem tántorították el a Hölgy aranyban c. film alkotóit attól, hogy átadhassák egyébként becsülendő társadalmi üzenetüket.

rsz_wig.jpg

A valós történetet feldolgozó film főhősnője, Maria Altmann (Helen Mirren) a II. világháború idején kényszerült elmenekülni hazájából, Ausztriából, nővérét követve meg sem állt Amerikáig. Sikeres disszidálását megelőzően meg kellett tapasztalnia a náci ideológia szörnyűségeit, családjának terrorizálását és értéktárgyaik kizsákmányolását. A számos műremek között különösen nagynénjének, Adele Bloch-Bauer portréjának elvesztése volt a legfájdalmasabb számára. Nővére halálát követően elhatározza, visszaszerzi a családjának történelmét is jelképező Klimt festményt. Itt jön a képbe egy fiatal ügyvéd, Randol Schoenberg (Ryan Reynolds), akinek feladata a kép jogos tulajdonosához, Mariahoz való juttatása, a nemzetközi jogrendszer elég kacifántos útjain keresztül. Helyzetüket tovább bonyolítja, hogy a festmény az évtizedek alatt Ausztria egyik szimbólumává nőtte ki magát, a Belvedere egyik legszebben csillogó ékköve lett a Hölgy aranyban.

A film alapvetően kétpólusú, mind a helyszíneket, mind pedig a műfaját tekintve. Egyszerre igyekszik megfelelni az 1998-ban megkezdődő jogi procedúra fordulatainak, valamint Altmann és a festmény történetének minél erőteljesebb ábrázolásának. A koncepció bár bőven kecsegtet potenciállal, mégsem működhet jól, pontosabban Simon Curtis alkotásában nem működik. Hiszen a festmény jogi útja tárgyalások sorából felépülő folyamat, az érzelmek a tényadatok tömkelege mellett nem kap(hat)nak elegendő teret. Ezzel szemben Maria visszaemlékezései ékes ellentétét képezik az előzőnek, a felkavaró emlékei, az érzelmeinek vihara teljesen más előadásmódot igényel. Még önmagában ez a kontraszt sem feltétlenül lenne negatívum, hiszen az elmúlt években nem egy példa volt arra, hogy egymástól eltérő műfajok és üzenetek keveredjenek egy filmben (Mr. Nobody, Felhőatlasz), azonban a Hölgy ebből a szempontból nem a legjobb partner.

Helyenként ugyan nagyon finoman vezetik át a - történet szerinti - jelen eseményeit Maria emlékeibe, legtöbbször igazából teljesen indokolatlanul teszik mindezt. Ráadásul ezen esetekben az ok-okozat részbeni, vagy teljes hiányával próbálnak egy múltbeli eseményt az Altmann-perhez kapcsolni. Ezáltal egyik történet sem a megfelelő ütemben lett felépítve, hol a jogi dráma mérföldkövei maradtak le, hol pedig a háborús szál eseményei közötti harmónia szakadt meg, amit tovább tetőzött, hogy mindkét pólusban elég komoly ugrások mentén haladt a történet mesélése.

A kissé túlbonyolított koncepció mellett a karakterek pontos meghatározása sem lett sikertörténet. A díjgyanús alakítást nyújtó Mirren egyszerűen tündököl Maria szerepében, de némi meglepetésemre Reynoldsra sem lehet panasz, meg együtt is kifejezetten jó párost alkotnak. Azonban karaktereiknek nincsen jól behatárolható döntési módszere, egyik pillanatban a lehető legradikálisabb és legcéltudatosabb alakként tűnnek fel, majd a következő pillanatban már teljesen indokolatlanul akarják feladni a küzdelmet. Illetőleg elképzelhető, hogy ezeknek megvolt a maga oka, csak éppen a filmben nem jelentek meg az ilyen mértékű érzelmi hullámvasútakat előidéző hibák. A kétpólusúság tehát ezúttal is megjelenik, igaz más értelemben, hiszen a filmbeli jelenkor problémájával szemben a fiatal Maria (Tatiana Maslany) már sokkal racionálisabban kezelte a vele szembekerülő akadályokat. Igaz, a Maria-Randol duó mentségére szóljon, a 2000-es években nem állt rendelkezésükre segítség, legalábbis az USA-n kívül, hiszen Ausztriában csak Hubertus Czernin (Daniel Brühl) igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy a kép visszakerüljön jogos tulajdonosához. Az alkotók ennek kihangsúlyozásában nem ismertek határokat, Maria elfogult és néhol erőteljes sztereotipizálás mentén fejtette ki nézeteit egykori hazájáról.

A Hölgy személyisége tehát elég szeszélyesre sikeredett, na de nézzük a ruháját. Tündöklő és pompázatos báli öltözékben lép nézői elé, mindent megtesz annak érdekében, hogy lenyűgözze közönséget. Elvonatkoztatva a hasonlattól: gyönyörűen fényképezett alkotásról van szó. Ha valahol, akkor itt egészen remek egységet képez a két pólus, ami egy csodálatosan megkomponált záró akkordban teljesedik ki. S ha már kompozíciók, akkor bűn lenne nem méltatni a Zimmer - Phipps párost, akik katartikus dallamokkal bombázzák hallgatóikat. Alighanem ezekben a kategóriákban várhatják majd a díjakat, bár még messze az év vége.

rsz_la-et-mn-woman-gold-review-20150401.jpg

Nehéz megítélni egy hölgyet, már csak azon okból kifolyólag is, hogy teljesen kiismerhetetlenek. Hajlamosak túlkapásokra, megfeledkezni magukról és csak a nagy világnak tetszelegni. A Hölgy aranyban pedig pont ilyen: helyenként magának való és csapongó, máshol pedig egy gyönyörű és elragadó teremtés. Ami biztos, mindent megtesz, hogy kitűnjön a tömegből. 6,5/10

A bejegyzés trackback címe:

https://supernaturalmovies.blog.hu/api/trackback/id/tr817470338

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.