- Spoilermentes -
Mit lehet tenni abban az esetben, ha létrehozol egy majdhogynem tökéletes sorozatot, majd elvárják tőled, hogy az első évad lezárta után, ne nyaralni menjél, hanem hozzad tető alá a folytatást, amit új színészekkel, új helyszínnel és egy teljesen új történettel kell felruháznod? Nem sokat, maximum vért izzadsz azért, hogy a súly a válladon ne teljesen, csak egy kicsit nyomjon össze. Az HBO azonban nem bízta a véletlenre a dolgokat és tudván azt, hogy a léc iszonyú magasan van a rajongóknál, a sajtó rendelkezésére bocsájtotta az évad első három epizódját, hogy még véletlenül se egy rész alapján ítéljék meg az új produkciót. Milyen jól is tették…
Az első komoly különbség az új évadban, hogy a tavalyi év sikerkovácsai, Nic Pizzolatto és Cary Fukunaga közül csak előbbi maradt a True Detective fedélzetén. A második, és egyben legjobban észrevehető változás, hogy az agyon istenített két színész, Woody Harrelson és Matthew McConaughey már nem erősítik a sorozatot a jelenlétükkel. Épp ezért, nem csak a készítők, de a színészek nyakában is óriási teher volt. Az első három rész alapján pedig azt lehetett észrevenni, hogy néhány fellángoláson kívül egyáltalán nem tudnak megküzdeni ezzel a feladattal. Bár Colin Farrell már az első részben is jó, de Rachel McAdams és Taylor Kitsch a későbbiek során sem tudtak megfelelően kibontakozni. Ez persze még változhat, hiszen sok van még vissza az évadból, de egyelőre kevés az, amit leraknak az asztalra. Az egyedüli meglepetés, aki a bejelentést követően a legnagyobb kérdőjel volt a rajongók szemében, az nem más, mint a másodvonalas vígjátékok lusta és unott képű „hőse”, Vince Vaughn, aki bár az első 60 perc alapján csak kereste önmagát, a második felvonásban már megtalálta a helyes utat, de igazából a harmadik epizódra fejlődött fel arra a szintre, amivel az egész show-t ellopta a többiek elől.
Az egyetlen esélye az új évadnak, ha nem a színészekre támaszkodik, hanem egy olyan történetet tár elénk, ami kevésbé függ az alakításoktól. (Bár, sajnos az alkoholfüggőség, a bizalomhiány és szerencsejáték, valamint az öngyilkos hajlam sem azt mutatja, hogy itt ne akarnának hatással lenni ránk az egyéb problémákkal.) Persze, nem azt mondom, hogy itt Uwe Boll-film szinten mozognak a színészek, mert azzal hazudnék, de McConaughey alakítása olyan elemi erővel bírt, amit képtelenek lesznek itt felülmúlni, így pedig váltani kell, ha nem akarják azt, hogy az összehasonlítások áldozatává váljon az új évad. Vagy megkockáztatják azt, hogy Farrellék nyakába varrják az egészet, vagy bíznak a történet nagyságában, (Itt is egy gyilkosság okozza a problémát) és abban, hogy itt majd a megvalósítást és a forgatókönyvet fogják kiemelni az évad befejezése után. Pizzolatto nincs egyszerű helyzetben, és látva az első három részt, a szakadék nem kicsi…
Mindezek ellenére a hangulat továbbra is eszméletlenül erős (Az intro megkoronázza az egészet), a fényképezés remek, a zene kellően depresszív, a tempó pedig egy ici-picit nagyobb, mint az első évadban. Ergo továbbra is van potenciál a sorozatban és a több szálon futó, immáron négy főszereplőt felvonultató széria, akár még nagyobbat is üthet, mint elődje (kicsi rá az esély), de ahhoz változnia kell a jövőben. Csalódottság tehát nincs, csak kissé fájó, hogy beigazolódott a félelem, miszerint iszonyú nehéz megugrani az első évad által felállított magasságot.
