Az elkaszált tévésorozatok legújabb vigaszdíjasának ismét mozivászon a nyereménye: azonban mindezidáig kérdéses volt, hogy a Törtetők képes-e eddigi formátumánál többszörös hatótávolságán is feelgood maradni, hogy a régi fanoknak blaszfémiaként fog-e hatni e próbálkozás, vagy hogy miképp lesz képes megszólítani egy újabb réteget, amely még nem a '90-'00-ás éra HBO-sorozatain nőtt fel.

Először is, amíg Doug Ellin nem nyúl bele saját formulájába, ahogy azt igazából - mint az írás tárgyának rendezője - most sem tette, addig ő moshatja is kezeit. Mondhatni mindent megtett annak érdekében, hogy Vince Chase (Adrian Grenier) siker- és pinaéhes armadájának filozófiáját ne sértse semmi a világon, és úgy is érzem, hogy pont egy Törtetők-mozi az, mely nem szorul rövid történetismertetésre: Vince sármos vigyorán kívül amúgy sem vet be semmit sem szegényes aktori fegyverarzenáljából, Eric igazából csak végigdugja a történéseket, Teknőc immáron az a régi kövér osztálytársad, aki felnőttkorára lefogyott és még egy véletlen folytán kőgazdaggá is vált, Johnny Drama meg továbbra is az a másik régi osztálytársad, akinek 20 éve az az egyetlen érdeme, hogy lefektette azt a csajt a banketten, de azóta is csak intenzíven bénázik. E rezümére pedig csak simán felhúzták Vince újabb törtetését, mely ebben a felépítésében inkább a cannes-i évadra emlékeztet (megjegyzem, az egyetlen, amit az elejétől a végéig láttam), persze annál lényegesen gyengébb hatásmechanizmusokkal.

Mert ugyan TV-ről mozira adaptálni nem éppen az a folyamat, mely erősen kiszűrné az előbbi cenzúrázatlan sajátosságait, de ezúttal a probléma az, hogy a film csak a végletekben volt képes e téren gondolkodni. Masszív spoiler-áradatok: Dramat betámadja a TMZ egy recskázós home-videóval, aztán Vince úgy a 70. perc magasságában elmeséli, hogy tegnap este Emily Ratajkowskinál (Holtodiglan, valamint minden újságcímlap valaha) hált. E. 24 óra alatt két hátsónézetes cowgirl-gyakorlatot is prezentál, aztán Teknőc elmegy randizni, ahol felsül, mert inkább üzleti korporációt ajánl ketrecharcos kiszemeltjének. Ez csak a történet egyik kiragadott dimenziója ugyan, és megeshet, hogy mégis a cenzúra ütött be (végül is első nekifutásra a legmagasabb korhatár-besorolású NC-17-es plecsnivel kellet megbirkóznia a vágóknak), de többször is úgy hat, mintha Ellin inkább csak az elmúlt néhány év kidobott vázlataiból ollózta volna össze utolsó kívánságát, a mozifilmet.

Mindezen kívül viszont nem kell megijedni, hisz’ mely más nyári produkció is lehetett volna ennyire magabiztos, ha nem ez? Mindent felvállal, amit az elmúlt évtizedben eddig is, és ugyan sokszor inkább egy gimis srác fantáziájaként tetszeleg, mintsem egy dollármilliomos vágyaiként, de továbbra is a hollywoodi álomgépezet egyik legjobb (ha nem is a legpontosabb) insidere, se több, se kevesebb. Széles közönséget megszólító cameoi kissé fárasztóak (habár a megtekintés többek között emiatt sem igényel masszívabb előismeretet, eleget utalnak vissza), a belső berkekből kiragadottak viszont inkább megmosolyogtatóak, mellékszerepei meg talán ennek a vígjátékszezonnak a legjobbjai: a Hatodik érzék Cole-ja (kép alant) kitűnő casting a texasi finanszírozó (Billy Bob Thornton) főnökösködő fiaként a maga tenyérbemászó, jóllakott csimpánzarcával, aki csak azért sem bólint rá Vince rendezői debütálására, és…

…nem véletlenül az utolsó bekezdésig, azaz a bírálat pillanatáig váratott magára Jeremy Piven neve: Ari Gold figurája még mindig e közeg legszórakoztatóbbja, a pár- és dühterápiák meg nem értett igazi törtetője, mely játékban minden egyes komikus túlzásnak ott a helye, mind a feszített tempójú rohanásnak, mind pedig a mellkasverős, büszke zsidó-öniróniának. Amennyit ő pörög, szinte fel sem tűnik, hogy ez a sztori kábé 2 napot, ha felölel, és még ha legtöbbször ez a pörgés csupán egy helyben történik, Drama flaskamarkoló ars poeticája talán e száz percnyi jutalomjátéknak is bűnbocsánatot nyer: „engem csak önbizalommal áldott meg az Isten, tehetséggel nem”. 7/10