A szamurájfilmek kapcsán általában előbb vagy utóbb szóba kerül Kuroszava neve. Nincs ez másként most sem, hiszen Miike filmje annak az 1962-es Kudō alkotásnak a remake-je, amelyet éppen A hét szamuráj ihletett meg. Azonban hiába fekszik stabil alapokon a 2010-es film, ha már ezen alkotások számos elemén meglátszik az idő vasfoga. Így a készítők számára a legnagyobb kihívás az volt: sikerül-e megvalósítani a szamuráj-kultusz modernebb, filmes interpretációját?
Az alkotás elődjéhez hasonlóan már a nyitójelenettel megtöri a klasszikusok hagyományait, hiszen a lassabb, kimértebb építkezések utáni katarzis helyett, rögtön egy szeppuku tárul a nézők elé. Az elkövetője Mamiya, aki a sógun mostohatestvérének, Naritsugu (Inagaki Gorô) kegyetlenségeinek borzalmától menekülve oltotta ki életét. A szadista uralkodójelölt tevékenysége Shinzaemon (Yakusho Kōji) figyelmét is felkeltette, aki 12 társával igyekszik ellene merényletet elkövetni. A sztori bosszúval fűszerezett drámai irányvonalát számos kisebb, de nem elhanyagolandó mellékszállal színesítették, kihangsúlyozva mind a korabeli tradícionális Japán jellegzetességeit, mind pedig az érintett szamurájok lelki és testi megpróbáltatásait.
A gyorsabb, lüktetőbb történetvezetés érezhetően energikusabbá teszi a művet a műfaján belüli társaitól, ugyanakkor ez a tempó némileg ellehetetleníti a régebbi alkotásokban remekül kivitetelezett moralizálást, a karakterek komplexebb felépítését. Eredményként a 13 harcosból nagyjából csak 4-5 lesz, akik látványosabb jellemfejlődésen végighaladva ismertetik meg magukat a nézőkkel. Ami valljuk be, arányaiban véve nem az igazi…
Azonban nevezzük ezt a kötelező rossznak, hiszen a szkript ezen hiányát bőven ellensúlyozza Miike rendezése. Túlkapásokat hanyagoló, ám így is grandiózus látványt varázsolt a vászonra, amelynek hangulatát finoman mélyíti el a korabeli élet viszonylag sokrétű kitekintéseivel. Ugyanakkor nem feledkezik meg a közelgő vészről sem, mivel egyre erőteljesebb és durvább összecsapások mentén vezeti fel a nagyjából háromnegyed órás, brutális végjátékot.
Azt a végjátékot, amely egy-két túlzó elem ellenére is sokkal hihetőbb képet fest a korabeli csatákról, mint a hollywoodi alkotások többsége. Itt ugyanis nincsenek pátoszos beszédek, heroizáló lassítások, dicsőítő dallamok. Helyettük hallhatjuk az életükért küzdő harcosok fájdalmát, érezhetjük a más életének kiontásához szükséges bestialitást, majd pedig végigvizsgálhatjuk a pusztítás maradványait. Mert ilyen egy háború: nem az eszmék dicső összecsapása, hanem kegyetlen vérengzés…
Miike chanbara-ja ("kardozós szamurájfilmje") aligha lesz egy lapon említve a műfaj legjobbjaival, hiszen célját azok alapjaival helyenként talán túlzottan is szembemenve vezette végig. Viszont energikus történetvezetésével, szolidan stilizált korképével és kőkemény csatájával így is korunk egyik legjobb szamurájfilmjét testesíti meg. 8,5/10
