Senkit nem akarok untatni a posztmodern fogalmával, főleg hogy nem is tisztázott a pontos jelentése a teoretikusok körében. Mostanában eléggé szabadon dobálóznak vele, rásütve egy-egy filmre, irodalmi műre. Annyi bizonyos, hogy többféle jellemzője létezik, melyből az egyik bizonyosan ráillik az 1996-os Sikoly című filmre, ez pedig az, hogy a szerző tudtában van saját utólagosságának.
A szakma által lenézett és a pornó szintjére süllyesztett zsánernek én sem vagyok nagy rajongója. Kissé érthetetlenül állok azok előtt, akik rettegni akarnak filmeken, de ez legyen az én gondom. Valamikor a 2000-es évek elején egy videotéka falán találkoztam a Sikoly harmadik részének poszterével és talán pont abból a tékából vettük ki végül a sorozat korábbi részeit kiparodizáló Horrorra akadva filmeket (a paródia egyébként szintén posztmodern jegy). Most, hogy végül sort kerítettem a Sikoly első részére, rájöttem, hogy engem félretájékoztattak: ez a film nem horror. Vagy legalábbis kevésbé működik akként, de nem is igazán paródia. Inkább valahol a kettő mezsgyéjén mozog. Az első jelenetben vannak arra utaló jelek, hogy nem tipikus horrorfilmmel lesz dolgunk, de még valamennyire komolyan vehető. A következőkben viszont ki lehetne tenni egy hatalmas irónia feliratot a képernyő sarkába. Az alapsztori nem is lehetne klisésebb: maszkos gyilkos tartja rettegésben a kisvárost. Az extra viszont a tálalásban rejlik. A film több szinten működik. Egyfelől, mint már említettem, tudva van utólagosságának. A 70-es év 80-as évekbeli horrorpanelek klisévé silányultak, melyre folyamatosan reflektál a film, méghozzá zseniálisan oly módon, hogy az állandóan horrort néző tinédzserek szájába adja ezeket a gondolatokat. Paródiaként azért működik kevésbé, mert nem konkrét jeleneteket alkot újra, a bevett műfaji jegyeknek ad hangod. Ezek néhol finom utalásokban merülnek ki, míg máskor (például az utolsó félórában) már inkább szájbarágósnak hatnak. A Sikoly fiktív világában ugyanazok a filmek vannak jelen, mint a való világban, ezért hangozhat el az mondat, hogy ez kezd olyan lenni, mint egy Carpenter film csattanója. De ironikus az is, hogy a tiniket nemhogy nem hatja meg társaik halála, hanem egyenesen üdvrivalgásban törnek ki és bulit rendeznek, miután a sajnálatos események miatt bezár az iskola. Az egyik lány pedig a gyilkostól sem riad vissza, sőt, azt hiszi, valamelyik társa szórakozik vele beöltözve. Görbetükör ez az éppen felnövő X generáció számára, mely nem csoda, hogy a média hatására összemosta a valóságot a fikcióval. A törtető riporternő Gale (Courtney Cox) képében az a 90-es években csúcsra járatott szenzációhajhász média köszön vissza, aki a bulvár szintjére süllyesztette és a kamerák előtt vezette le például a sorozatgyilkos Jeffrey Dahmer tárgyalását is. A filmben a Sidney (Neve Campbell) nevű lány anyja is erőszak és gyilkosság áldozatává vált, melyből Gale írt botránykönyvet, a nő férfiügyeire kihegyezve azt.
Wes Craven tehát senkit és semmit nem kímélt: felrúgta a horrorfilmek szabályait és bemutatott a társadalomnak is. Furcsa mód épp ez a komolynak nem mondható film indított útnak egy rakás tinihorrort, melyek meg sem álltak az évtized végéig. Ráadásul a Sikoly is megkapta a kötelező folytatást és immár az MTV-n lehet vele találkozni sorozat formájában. Az első részt az utánozhatatlan 90-es évek miliő és a gördülékeny rendezés még elvitte a hátán, azonban úgy vélem, jobban járt volna, ha valamelyik zsáner közül választ, mert a megmosolyogtatónak készült jelenetek még nem emelik a vígjátékok közé és a gyilkosságok ellenére horrornak is kevés. Igaz, a posztmodern úgyis kikerüli a műfajspecifikációt. 7/10