Nemcsak kötelező jelleggel, de villámsebességgel, szinte napra pontosan egy évvel az első rész után érkezett meg az amerikai mozikba a nagysikerű Sikoly folytatása. A rendezői székben újra Wes Craven ült, a forgatókönyvet pedig ugyanaz a Kevin Williamson jegyezte, akinek a zseniális első részt is köszönhettük. Minden adott volt egy újabb remek szórakozáshoz és a film, bár az első rész eredetiségéhez nem ért fel, csalódást sem okozott.

Tulajdonképpen semmi nem változott, már ami a koncepciót és a megvalósítást illeti. Sidney főiskolai hallgató lett, miközben újra felbukkan egy rejtélyes gyilkos. Az egész cselekmény egy buszjegyre felfér, mégsem ez, vagy a kreatív halálesetek (ld. Végső állomás sorozat) emelik ki a slasherek sorából Wes Craven filmjét. Már az első rész is tudtában volt saját utólagosságának, ott a korábbi horrorok és azok szabályai kerültek elő. Most, mivel folytatásról van szó, a sequelekben felmerülő lehetőségekkel sakkoztak a készítők. Az első rész túlélői közül kerül ki a gyilkos, vagy a Sidney által ártatlanul megvádolt fickó az elkövető, akinek így megvan a kellő motivációja is? Ismét csak műfaji filmként működik kevésbé az alkotás, de ha úgy tekintünk rá, mint egy tanulmány a horrorról, remekül fogunk szórakozni. Például a film elején a fekete pár az afroamerikaiak horrorfilmes alulreprezentációjáról társalog, majd politikailag (in)korrekt módon ők lesznek az első áldozatok. Az alkotók ráadásul csavartak egyet a meta szinten: az első rész történéseiből Gale Weathers könyve alapján film is készült Döfés címmel (erre látogat el az afroamerikai pár), a gyilkos maszkját pedig a moziban ajándékként osztogatják. Az álarc a való életben is hatalmas népszerűségnek örvendett, még emlékszem rá az ezredvégi szilveszterekről. A filmből tehát ismét sugárzik az irónia. Zseniális húzás volt továbbá, hogy míg az 1996-os filmben Sidney azt mondja Deweynak, hogy amilyen az ő formája, még Tori Spelling játszaná őt a belőle készülő filmben, a Döfésben valóban ő alakítja Sidney karakterét. Azért néha az események komolysága is megvillan (akárcsak az első részben, ahol az igazgató számon kéri a maszkban randalírozó srácokat), Sidneynek szembe kell néznie a vele történtekkel, melyet színdarab formájában tehet meg. A Sikoly második része nemcsak egy fiktív film, melyben bemutatásra kerül az első részben lévő fiktív történések alapján fiktív könyvből készült film (eddig tudtok követni?), hanem a színház a filmben is megjelenik. Valamint azon is elfilozofálnak a főiskolások, hogy az élet utánozza-e a művészetet, vagy éppen fordítva.

Ismét csak egy nem szokványos filmet kaptunk a folytatásban, melyben minden elhangzó mondatnak jelentősége lehet és amelyekre érdemesebb odafigyelni, mint esetlegesen arra, hogy a gyilkos kilétét találgassuk. Utóbbira a magyar szinkron egyébként sem ad túl sok variációt, a telefonhívások ugyanis nincsenek kellően eltorzítva, így sikerült kettőre redukálnom a tettest. De még így is meg tudott lepni. Külön dicséretet érdemel és magas fokú iróniára vall az a húzás, hogy az elkövető kinek/minek álcázza magát. Nekem ez a franchise egyelőre tetszik, legalábbis jobban, mint a ló túloldalára átesett, de hasonló elemekkel bíró 2012-es Ház az erdő mélyén című film. 6,5/10