Guy Ritchie karrierje álomszerűen indult. Első filmjével rögtön sikerült beverekednie magát a kortárs angol filmművészet kiemelendő alakjai közé, ráadásul második alkotásával már a nemzetközi porondon is ismertté vált. Ezt követően a fokozatosan emelkedő elvárásoknak sajnos nem tudott megfelelni, hovatovább a 2000-es évek közepén két igencsak gyenge produkciót követően könnyedén a süllyesztőbe kerülhetett volna. Nehezen, de kikecmergett a gödörből és mostanra már újra komoly névnek számít a szakmában, akitől joggal várhatunk emlékezetes filmeket. A helyzet ismerős, a különbség csak annyi, hogy ezúttal, ha nem is maradéktalanul, de sikerrel járt.
A történet szerint 1963-ban - egy évvel a filmet inspiráló, azonos című sorozat kezdete előtt - járunk, amikor is a hidegháborús rivalizálást átmenetileg félre kell tenniük a feleknek egy globális fenyegetés elhárítása érdekében. Így kerül egy csapatba a CIA és a KGB legjobb embere, azaz Napoleon Solo (Henry Cavill) és Ilja Kurjakin (Armie Hammer). Természetesen ideológiai nézeteik és mérhetetlenül nagy egójuk végett nem nevezhető túl zökkenőmentesnek társulásuk. A küldetésükben még egy német tudós lánya, Gaby (Alicia Vikander) játszik fontos szerepet, aki elvileg a kapocs lehetne a kémek és az ellenség között, de az idő múlásával egyre jogosabbá válik a kérdés: egész pontosan ki is segít, kinek?
Az ismerős alapszituáció a későbbiekben sem kecsegtet túl sok váratlan fordulattal, de nincs is rá szükség, hiszen az írók érezhetően arra fektették a hangsúlyt, hogy a szkript minél jobban idomuljon a film végig pörgős tempójához. És milyen jól tették! Erőltetett dramatizálás helyett a (szinkronizált) Tango és Cash óta nem hallott zseniális vérszívás mentén ismerik meg egymást a főhősök, megteremtve a már sajnos csak néha-néha megjelenő minőségi buddy comedy-k iskolapéldáját. Továbbá a párost kiegészítendő, vagy néhol éppen rombolandó megkapjuk a köztudatba az Ex Machinával berobbanó svéd szinésznőt, mint az egyik legjobb nem Bond-filmben szereplő Bond-lányt. Hármasuk valamennyi közös jelenete végig parádés komikumokkal és eszméletlen szolid feel good hangulattal kecsegtet.
Utóbbi egyébként a frappáns szópárbajok mellett a film legerősebb pontja. Remek díszletek, gyönyörű jelmezek, könnyed dallamok, tehát igazi, a ’60-as éveket tökéletesen idéző miliőben zajlik a cselekmény. Csak az nem tud benne elmélyülni, aki amúgy sem csípi az évtizedet. Aki viszont nyitott a régi kémfilmek hangulatára, az egészen pazar két órában fog részesülni. Pazarban, de közel sem tökéletesben.
Sajnos Ritchie alkotásában nem kapjuk meg a kémekhez méltó ellenfelet, mindössze egy klasszikus végzet asszonnyára futotta az íróktól. Ennél még nagyobb gond is van a filmmel, mégpedig, hogy maga a rendező is belehabarodott a ‘60-as évekbe. Jól érezhetően komoly hatást gyakorolhattak rá az ihletszerzés során Leone vadnyugati eposzai, mivel az olasz legendát idéző közeliekkel és helyenként Morricone alkotásaira hajazó zenei aláfestéssel próbálta feldobni alkotását.
Az akciójeleneteket leszámítva jól is működnek, de amint megindult a Ritchie-féle gyorsvágás, komoly ellenszélnek éreztem a közeliek ennyire erőteljes alkalmazását. Más részről az osztott képernyős megoldással is próbálta bővíteni a repertoárját, de továbbra sem érzem, hogy különösebben dinamikusabbá tenné a jeleneteket. Inkább zavarónak mondanám a figyelem ilyen jellegű megtörését. Bár egyébként sem értem, hogy juthat ilyen valakinek az eszébe Ang Lee eléggé vegyes fogadtatású Hulkja óta.
Az angol direktor kísérletezése némileg rontott az összképen, de ennek ellenére sem lehet panaszunk alkotására, mivel sikeresen vegyítette munkásságának legjobb elemeit. Az U.N.C.L.E. embere vicces, mint a Blöff, pörgős, mint a Sherlock Holmes és laza, mint a RocknRolla. 8,5/10
