I'm a motherfuckin' beast

A fenti mondatot nem a filmből, hanem a főcímlista alatt elhangzó Beast c. számból idéztem, mert meglepően jól pozícionálja magát az alkotást, mivel Antoine Fuqua (Kiképzés, A védelmező) új filmje nyersebb, durvább és keményebb műfaji társainál. Ugyanakkor a nyitójelenetben is felkonferált fékezhetetlen fenevadra egészen a mű utolsó harmadáig várnia kell a nézőknek. Addig be kell érniük egy bokszoló középszerű családi drámájával.

Billy Hope (Jake Gyllenhaal) története ott kezdődik, ahol a bokszfilmek általában végződnek: a csúcson. Főhősünk újfent sikeresen védi meg világbajnoki övét, küzdelme során pedig megtudhatjuk, hogy repertoárjában a színpadiasság és a bestialitás legalább annyira természetes elem, mint a magyar fociedzők nyilatkozataiban a „van még esély a továbbjutásra” sablon. Felesége, Maureen (Rachel McAdams) nem osztja férje címvédés utáni eufóriáját, úgy érzi elveszett belőle az, amitől egyértelműen jobb volt ellenfeleinél. Igaza is lesz, bár „jóslatával” ellentétben nem egy bokszmeccs fordítja rosszra sorsát, de a végeredmény ugyanaz: Hope élete és karrierje is szétcsúszik. A szokásos felemelkedés helyett egy comeback sztoriról van tehát szó, ahol Billy újjáéledésében Tick Wills (Forest Whitaker) játszik elévülhetetlen szerepet.

Az alapszituációt leszámítva Kurt Sutter – aki a Kemény zsaruk, Kemény motorosok után egy kemény bokszoló történetével jelentkezik - forgatókönyve nem kecsegtet újdonsággal, ráadásul a sablonok érdekesebb elmésélésére sem szentel elég figyelmet. Hovatovább a sorozatírói múlt is meglátszódik művén, ugyanis elég könnyedén bontható két fő részre a sztori. Egy drámai, vihar előtti csendre, majd a várva-várt megpróbáltatásokra. Már csak a cliffhanger hiányzott a legvégéről.

Természetesen minden komolyabb konfliktust illik felvezetni (Peter Jackson még két filmet is megengedett magának e téren), de egyáltalán nem volt indokolt ennyire megtörni a kezdeti lendületet. A túlságosan is erőteljes narratívaváltást külön tetőzi Fuque drámaiságot kihangsúlyozó játéka a fényekkel, azaz, hogy Hope mélyrepülésével arányosan csökkentette a világítást, így a főhős lelki szakadékának legmélyénél már a nappal játszódó jelenetek is félhomályban voltak. Ezáltal a direktor úr egyébként remek ötlete zavaró túlkapás lett.

A nem túlzottan egyedi történetet a film két A-listás színésze (McAdams ezúttal nem kapott igazán komoly szerepet, bár amúgy sem feltétlenül sorolnám korunk legjobbjai közé) emeli ki a középszerek hosszú sorából, illetőleg kifogástalan alakításaiknak köszönhetően egy teljesen jó bokszolós filmmé válik az alkotás. Következésképpen kijelenthető, hogy bármilyen jó is lett volna egy filmben látni 50 Centet és az eredetileg a főszereplőt alakító Eminemet, az nagyjából a film szakmai bukását jelentette volna. Valamint a filmművészet raptörténelmi pillanata is jócskán eltörpült volna a Straight Outta Compton kritikai és pénzügyi sikerei mellett.

Különösebb panaszunk így sem lehet, mivel a rapper két dallal (Phenomenal, Kings never die) is bővítette a film király betétdalainak listáját, amelyek tökéletesen illeszkednek a mű hangulatához, képi világához. Megkockáztatom, hogy Eminem kifejezetten filmhez írt dalai közül az egyik legalább Oscar-jelölésig is viheti. Mondjuk nem lenne egyedülálló teljesítmény részéről, hiszen korábban a 8 mérföld betétdalával egyszer már sikerült bezsebelnie az Akadémia díját. A zenéért felelős James Horner – nyugodjék békében – dallamai ezúttal nem a zenei főtémákat adták, hanem inkább átvezető jelleggel egyfajta vázat képeztek a pörgősebb számoknak.

Összességében közel sem lett korszakalkotó film a Mélyütés, azonban az alakítások és a zene miatt a sportfilmek szerelmeseinek mindenképpen érdemes nekiülni. Mondhatnám azt is, hogy az év egyik legjobb bokszfilmje, de ez elég furcsán hangzana, hiszen idén a "Rocky spin-off" kivételével nem igazán lesz riválisa, úgyhogy inkább úgy fogalmaznék: a műfaján belül vannak jobbak, de nála sokkal rosszabbakkal is találkozhatunk. 7/10